Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-15 / 28. szám

Gyülekezeti teendőink a mai felekezetközi viszonyok között. (Folytatás.) Hosszas lenne, t. értekezlet, a sikertelenség és az egyházunktól való elhidegülés és idegenedésnek okait kutatni és felmutatni ez alkalommal, bár nem lenne érdektelen és tanulság nélküli, azért én csak pár okot hozok fel és teszem meg azokkal szemben észrevételeimet és teendőkre nézve javaslatomat. Ilyen ok első sorban is, általában szólva: a mi isteni tiszteletünk ridegsége. Távol van tőlem, t. értekezlet hogy az Úr házának »kedves gyönyörűségét* kicsinvleném vagy az örök igének szépségét kétségbe vonnám vagy talán az ős keresztyén egyház isteni tiszteletének leginkább megfelelő isteni tiszteletünk rendjét és módját kifogásolnám; de mindezek dacára is ki kell mondanom azt, hogy a mi isteni tiszteletünk általában hideg, rideg, nem hat, vagy csak nagyon is kevéssé hat a szivre. Pedig a vallásnak székhelye a szív; a vallás a szívnek fölbuzdulásában, a szívnek érzéseiben áll. Templomi éneklésünk kezdetleges, néhol meg épen rossz, orgonázásunk a legtöbb helyen elhanyagolt, sőt épen kinos. Imádkozásunk sokszor buzgóság nélküli, prédikálásunk néha fogyatékos. Továbbá — és ezt igen nagy hiánynak tartom — a templomi gyülekezetnek az isteni tiszteletben való közreműködésre s annak buzgóbbá és hathatósabbá tételére nincs elég tér adva. Részvétele az éneklésben és talán a figyelmesebbeknél az imádság utánmondásában áll; de az istenitisztelet nagyobb részéhen tétlenül, vagy figyelmében kifáradva ül. Kultuszunkban minden a lelkésztől függ, ő a fő functionárius, az ő beszéde, hangulata, kedélye, buzgósága vagy lehangoltsága, készültsége vagy készületlensége stb. szóval az igének mikénti hasogatása teszi felemelővé, kedvessé, vonzóvá, hatékonynyá vagy ellenkezőleg hideggé, lélek nélkülivé és hatástalanná az isteni tiszteletet. Épen azért — és ezt közbevetőleg mondom — jó református papnak lenni igen nehéz dolog, mert ez egy egész embert, egész munkálkodást, egész odaadást, egész buzgóságot, egész lelket feltételez. Ámde a pap is csak ember és a legnagyobb odaadása és buzgósága mellett is lankad és hanyatlik. Mi adja meg akkor az istenitiszteletnek melegségét, mi teszi azt vonzóvá, kedvessé, még a pap hanyatlása dacára is építővé? Rizony semmi. Pedig olyannak kellene lenni, hogy a pap gyarlósága vagy hanyatlása ne szolgáljon hátrányára a kultusznak. Ezen tehát, evangéliomi alapon állva, az evang. szelleméből kifolyólag segíteni kell. hogy a híveinket a templomhoz s igy az egyházhoz csatoljuk. Ilyen ok másod sorban a mi prédikálásunk, mely sokszor túlságosan racionalisztikus, a bibliától szétcsapongó terjengő, hosszadalmas és a figyelmet kifárasztó. Egész tudásunkat, minden ismeretünket szeretnők közölni s igy néha, a Krisztus és az ő evangélioma — a hit és vallás kérdései — helyett, emberi tudományt prédikálunk; a legtöbbször csak az észnek beszélünk, csak tanítunk, mig a sziv, a lélek hidegen és üresen marad. Az a sokszor ócsárolt özvegyeknek és árváknak szóló prédikáció, még sem volt olyan rossz, mert az legalább a szivek körül tapogatódzott, s a maga helyén és idején alkalmazva mindig hatott és megtöltötte a szivet. Nekünk a Krisztus kell, hogy példaadónk legyen a prédikálás terén is. Rövid mondásokból, példabeszédekből áll az llr tanítása. Ehez kell nekünk is lehetőleg alkalmazkodni. Igaz, hogy úgy nem tudunk és nem lehetne ma már úgy prédikálni, de a fárasztó hosszadahnassagot elkerülhetjük, a világias szónoklást mérsékelhetjük és törekedhetünk arra. hogy közvetlenebbé tegyük beszédünket; mindenekfelett pedig őrködhetünk és vigyáznunk is kell arra, hogy a bibliától, jelesen az evangéliumtól el ne távozzunk, hanem mindig azon állva maradjunk. Csak igy köthetjük híveinket az evangéliumhoz és ez altal egyházunkhoz. Oka harmad sorban az egyházunktól való elidegenedésnek : a confessionalismus elhanyagolása. Mi ugyanis, mint ezt egyházi törvényeink is meghagyják, mindig az egyetemest az általánost tanítjuk, emberit és keresztyénit hirdetjük, prédikáljuk az iskolaban, magán körben, templomban és igy igaz, hogy ebben is az evangélium alapján állunk, ebben is a Krisztust követjük, a ki nem állított külön felekezetet, hanem az egész emberiség boldogságára munkálkodott; de az egyetemesben sokszor elveszítjük szemünk elől az egyént és továbbá nem vagyunk elég tekintettel saját egyházunk erősítésére, a felekezeti érzék és szellem fejlesztésére. Célunk és hivatásunk Isten országának egyetemessé tétele, törekszünk is ezen cél felé, de ez nem zárja ki azt, hogy konfesszióink segítségével, azok felhasználásával ne törekedhetnénk célunk felé, sőt inkább ezekben erős segéd-eszközt nyerünk munkálkodásunkban; mert ha ezek által az egyes egyenek hitét erősítjük, az egyének által egyházunk fog erősbülni, a melyben és a mely által látható alakban valósul meg Isten országa. Konfesszióink, mint a ll-ik helvét hitvallás és a heidelbergi katechismus az evangéliumon alapulnak, midőn tehát ezeket tanítjuk, akkor az evangéliumot tanítjuk és prédikáljuk es igy szintén csak az egyetemes cél felé sietünk. Ezek rendszeresen tárgyalván egyházunk hitcikkeit: áttekinthető voltok, magyarázataik által, könynyen felfoghatóvá, érthetővé teszik a legnehezebb kérdéseket és tételeket; felvilágosítanak a felől, hogy mit, miért és mikép higyjünk s igy erősítenek hitünkben, megóvnak a tévútra tántorodástől s erősítenek egyházunkhoz való ragaszkodásunkban. Elődeink tanulták és tanítottak is ezen hitvallásokat és ezek voltak a biblia mellett legerősebb fegyvereik úgy a külellenséggel, mint a belső lelki készségek támadásaival szemben. »A helvét hitvallás (kinyomatott 1616-ban Debrecenben) mindkét magyarhoni evang. reform, főbb iskolákban — taníttatott a nagyobb tanulóknak. Ebből vizsgáltattak meg az egyházi hivatalra szándékozók s ezt mint szimbolikus könyvet kellett kezükben tartani a bibliával s egyházi törvényekkel együtt akkor, mikor papi hivatalukra esküvel kötelezték magukat* (II. Helv. hitv. Előszó). »A szatmári zsinaton pedig — 1646-ik esztendőben — elhatároztatott, hogy a heidelbergi katechizmust minden lelkipásztor megtartsa és tanítsa* (Heid. Kalechism. Előszó). Tanulták és tanították ezeket a hitvallásokat csak nem régen is ugy az elemi, mint a gimnáziumi osztályokban és magyarázták papjaink a szószéken és ez bizonyára nagy hasznára vált a vallásosságnak, erősítője volt az egyházhoz való hűségnek; mert a konfessziók hiterősítő volta kétségtelen. Népünk között ma is azok a legjobb kálvinisták, a kik ezeket tanulták. Ma már ezek tanítása és szószéki magyarázása kiment divatból, pedig az egyh törvények a kátémagyarazatra is utasítanak. Vissza kell nekünk térni arra, a mi a múltban jónak bizonyult; a mi akkor erős fegyver volt. ma is az fog lenni, csak tanítanunk, magyaráznunk kell azokat iskolában és templomban, kezébe kell adni népünknek, hogy az abból megtanult és megismert hit igazságokkal győzedelmesen harcolhasson az ordító oroszlán ellen, mely szélylyel jár, hogy elnyelhesse. Meg vagyok győződve, hogy az egyik legsikeresebb eszköz lesz arra nézve, hogy híveink öntúdatosabbá legyenek, hitükben erősíttessenek