Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-05-13 / 19. szám

Aztán hozzáfogott az új-testamentom olvasásához. És innen kezdve mindig szorgalmasan olvasta a bibliát. Idővel teljesen megváltozott; majd mikor hazament a három év letelte után, az övéi között kezdett el beszélni az Isten országának titkairól. Egy harmadik történet. A biblia-árus benyit egy jómódú parasztgazda házába. Csak az asszony és legényfia voltak otthon. Mikor az asszony meglátja a bibliaárust, azt mondja : Nem kell nekünk biblia. Van itt a szekrény tetején elég, kicsiny, meg a milyen tetszik. Nekünk egyik sem kell. Nem érúnk mi rá arra, hogy még bibliát is olvassunk. A nélkül is boldogulunk. Kérdezze csak meg a fiamat, hogy mikor és hányszor volt kezünkben biblia? A fiú elkacagta magát s ezt mondta: Nem olvastunk mi bibliát azóta, hogy kikerültem az iskolából. De többet is ér ám a bor, kártya és tánc. Bibliát majd csak akkor olvasunk, ha megöregszünk s egyebet sem csinálhatunk. — »De ki biztosítja önt arról, hogy megéri ezt a kort?« kérdé a biblia-árus. »Hátha még fiatalkorában hal meg? Hogy megy akkor Isten elé?« — Ugyan ne beszéljen nekem ilyeneket — telelt a legény. Beszélgetésük közben aztán a paraszt-asszony, jövendőbeli menye számára kiválasztott egy szép zsoltáros könyvet; a bibliaárus pedig adott az asszonynak még két kis iratot. Az egyik irat címe: »A bűnös barátja*, a másiké: »Az Üdvözítő kopogtatása* volt. Az asszony nem fogadta el ingyen az iratokat, hanem kifizette az árukat, mert c, úgymond, gazdag. A bibliaárus elbúcsúzott. Két év múlva ismét ott járt azon a vidéken. Felkereste ezt a családot is. De már akkor özvegy volt az asszony s nagyon búsult a férje után. Beszélgetett vele; de ő haragosan válaszolt: Hagyja el! Ne beszéljen előttem az Isten szeretetéről. Hát szeretet az, hogy azt veszi el tőlem, a mi a legkedvesebb, a legdrágább nékem e földön? — »Az Üdvözítő kopogtatása ez* — mondá a bibliaárus — és intette, hogy ne keményítse meg, hanem tárja fel előtte inkább szivét. Mert ha ezt nem teszi, még súlyosabb megpróbál tatásokat hoz reá az Úr. Utóbb aztán megkérdezte az asszonyt, hogy olvasta-e a bibliát és azt a két kis iratot? Ismét a régi felelet: >Teljesen felesleges, hogy ilyesmit olvassak!* Még egy darabig beszélgetett vele, s elmenetelekor odaadta neki a »Hátha mégis igaz, a mit a biblia mond* c. vallásos iratot. A ház előtt találkozott az öreg asszony menyével. Komoly, istenfélő nő volt. Kérdésére, hogy hogyan van a férje ? — panaszkodott, hogy nagyon iszik és ő sokat szenved miatta, s csak az imádságban, Isten igéjében talál még vigasztalást. Erre a fiatal asszonynak is adott egy kis iratot; még pedig: »Az iszákosság csudálatos következményei* cimüt. — Ismét letelt néhány év, s harmadszor jutott el ismét a biblia-árus abba a faluba és harmadszor látogatta meg a családot. Mily változás történt ekkorára! Mikor belépett a szobába, az öreg asszony az asztal mellett ült, s előtte a biblia és a traktátusok. Épen olvasott. Olvasott és sírt. A mint megismerte a biblia-árust, meg akarta csókolni a kezét s kérte, hogy bocsásson meg neki, hogy utolsó találkozásuk alkalmával oly kevélyen és barátságtalanul bánt vele. »Most« — mondja — »minden megváltozott*. De hadd beszéljem el a történteket! Fiam meghalt, de Isten kegyelméből még a tizenegyedik órában megtért. Egy táncmulatság után tüdővészbe esett, s mikor betegen feküdt, arra kért, hogy olvassak fel neki valamit. Én »A bűnös barátja* c. könyvecske felolvasásába kezdtem bele. A fiam azonban hamar félbeszakított s azt mondta: »Köszönöm, elég, ne olvass többet belőle*. Később ismét kért, hogy olvassak neki valamit. Most a »Hátha mégis igaz, a mit a biblia mond?* c. traktátust vettem elő. De a mint elolvastam az első három lapot, felkiáltott a beteg: Jaj mi lesz velem, ha igaz, a mit a biblia mond! Ki segít én rajtam, nyomorult bűnös emberen ?! — S fiamon valami iszonyú félelem vett erőt. És én nem tudván megvigasztalni, elszaladtam a Tisztelendő úrhoz. Ezelőtt soha életemben nem voltam nála; de most elmentem hozzá és elpanaszoltam neki minden bajomat. A Tisztelendő ezt a bibliai mondást, hogy: Jöjjetek én hozzám mindnyájan ti, kik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, én megnyugosztallak titeket! — felírta egy kis papirosra, s azt átadván megígérte, hogy meglátogat bennünket. Ismét hazasiettem. A fiam már várva várt és azt kivánta, hogy olvassam fel »A bűnös barátja* c. iratot. Olvasás közben úgy figyelt, úgy hallgatott minden szóra, s végre megkönnyebbülten felsóhajtott: Óh Istenem ! Tehát számomra is van bocsánat! Jézus segíts!— És Jézus segített. »Én — monda az öreg asszony, — elővettem erre az imádságos könyvet és imádkoztam a fiammal. Tiz napig élt még, s ez idő alatt elolvastuk a harmadik, az »Üdvözítő kopogtatása* c. iratot. Igazán boldog napokat töltöttünk el akkor együtt, s mikor aztán eljött a megváltás órája, így szólt fiam: Jézusom, bűnösök barátja! Itt vagyok én is, bűnös ember! Fogadj el kegyelmesen! — Fiam halála után még nagy megaláztatásokon mentünk át. Birtokunk nagy részét el kellett adnunk, hogy fedezhessük a sok adósságot. S akkor láttam be, hogy milyen igaz, az »Iszákosság csudálatos következményei* c. negyedik traktátus is. De most nyugodt, boldog az életem, s áldom azt a kezet, mely bennünket megbüntetett. Nyugodt, boldog az életem, mert üdvözítőm kopogtatására végre feltártam szivem ajtaját, s most én bennem is él az Úr*. Mélyen tisztelt értekezlet! Még több történetet is beszélhetnék el ; de az idő rövidsége miatt nem tehetem. Legyen hát elég ennyi! Ne mondja senki sem: Hogy lehet még csak tudomást is venni ilyen együgyű történetekről. Hát a traktátus társaság a maga vallásos irataival csak olyan eredményeket ér el, hogy itt egy parasztember. ott egy cigány, amott egy egyszerű asszony életére gyakorol átalakító hatást. Kérem, ne legyünk személyválogatók, hanem fogjuk fel ügy a dolgot, hogy itt halhatatlan lelkek megmentéséről van szó. Isten előtt egyformán drága minden lélek. És ha olyan ember tér meg, a ki elmaradt a világtól, a ki tudatlan, nyomorult, vagv épen elzüllött, még inkább van okunk Istennek halát adni s magasztalni az ő szent nevét.