Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-05-13 / 19. szám

son arra, mint a hogy nem tehette Pál apostol, ki érezte hogy neki ez »kötelesség*, hogy ezzel ő »tartozik.« De kik legyenek azok a mások? Beszédem elején megpróbáltam rámutatni. Azok a fájó tények mind vérző és égő sebek, melyek bár némák, mégis hangos kiáltással kérnek balzsamot. Meg kell tanítanunk a népet, hogy vallás-erkölcsi életének ne a tradíció legyen csak az alapja, hanem legyen az az élet erős meggyőződésnek és megingatlan hitnek öntudatos ténye. Meg kell tanítanunk a közép- és főrangú osztályt, azon a ponton, a hol érintkezhetünk vele: ifjúságában. Az egyetemi tanulók közöttünk élnek ; velünk járnak, szivökben talán kételylvel, mely már-már idegenkedik az Istentől; vagy fonák meggyőződéssel, mely a független vagy szabad morál színtelen életét éli ; vagy ingadozással, mely a világ és a Krisztus között még nem választott; vagy eleséssel, melylyel a világot választotta. íme itt nekünk nagy munkánk, s ifjúsági egyesületeinknek nagy feladata van. De hiába próbálnék több kötelességet felhozni ; a legfőbbet teljesen kimeríteni úgy sem volnék képes. Ez a legfőbb kötelesség pedig az egyetemes papság eszméjének érvényesítése. Ki merem mondani, hogy a keresztyénség római katholikus alakjában azért sülyedt oly mélyre a középkorban, mert a pápai hatalom nagyobbítása érdekében az egyetemes papság eszméjét szánt-szándékkal kiölte a keresztyén köztudatból. Bátran merem állítani, hogy a reformációnak nagy fontossága épen az, hogy ezt az eszmét öntudatosan érvényesítette. Minden többi áldása csak ennek érvényesítése által állott elő. Ref. egyházunk mostani bajainak is az a kútforrása, hogy az egyetemes papság eszméjet elfeledkezett érvényesíteni. Ezt a munkát azonban önmagunkon kell kezdenünk. Nekünk is szólanak ezek a szavak : Orvos gyógyítsd meg magadat! Azt mondotta a Megváltó tanítványainak: »Ti vagytok a földnek savai; ha a só megízetlenül, mivel sózattatik meg, mivel nem jó akkor semmire, hanem hogy kivettessék és megtapodtassék mindenektől*. Ránk is vonatkozik ez, tanítványokra, papokra. Az a só nem izetlenült meg, de megvizesedett. És a nép azt mondja a megvizesedett sóra, hogy az idő változást, vihart jelent, vagy ez a változás és vihar folyik is már. A tapasztalat meg azt bizonyítja, hogy az ilyen só, napsugárnak kitéve elveszti vizenyősségét s visszanyeri ismét rendes, ízes állapotát. Nem volna szive annak, a ki nem érezné, hogy ez a só megvizesedett, s hogy a vihar kitörőben, vagy dühöng is már. De ne veszítsük el reménységünket. Ha ez a só a napnak, az evangélium örök világosságú és melegségü napjának lesz kitéve: megjavul, megizesedik újra. íme az egyetemes papság eszméjének egyik oldala! Azonban ez a só, bármilyen jó legyen is önmagában: külön nem állhat, mert akkor haszna nincs. Össze kell ennek keverednie a hússal, hogy azt a romlástól megóvja; át kell annak hatni az egyháztársadalom testének minden egyes tagját, mert csak így várható jó valláserkölcsi élet . . . Azonban ne tűnjék ez fel előttünk oly nagy dolognak, melyben a theológus semmit sem tehet. Önmagára nézve annyit bizonyosan tehet, hogy papi feladatáról, kötelességeiről s élethivatásáról igaz fogalmat szerezhet, s azok betöltését lelkiismeretbeli kötelességeivé teszi. Mások érdekében pedig tehet annyit, a mennyit köre megenged. Egyik kisebb, másik nagyobb körben hathat; csak azt ne mondjuk erre: légvár ez. . . . érzelgés ez,. . . nem magyarnak való ez . . . A görögök az embert »antroposz«-nak = »fel felé néződnek nevezték. És mi magyarok majdnem három évtizeden keresztül így gondolkoztunk: >magyar« = sekélyes érzéseknek, közönynek és előítéletnek élő, >lefelé néző«. De én bizom abban, hogy ez változni fog, mert változnia kell. Látom az erkölcsi romlottság fertőjét, — az erkölcsi újjászületés szükségességét. Mindenek felett és mindenek előtt az Istenben bizom. De azután mindjárt ti bennetek, ref. egyházam magyar ifjúsága! S ha a vallás-erkölcsi élet mostani képe sem indít meg, úgy apellálok azokra a szent vágyakra, érzésekre, törekvésekre és reményekre, a melyek bennetek a magyar nemzet géniuszaival közösek. Kérlek titeket e vágyak, érzések és remények, s egyszersmind a valláserkölcsi élet szentségének nevében: értsétek meg korunk új jelszavát: * Erkölcsében él a nemzet/« Kérlek titeket; — nem, keveset mondtam, miként Fárel a Genf mellett elhaladni akaró Kálvint: az élő Istennek nevében kényszerítlek titeket, lássátok meg a mi nagy Genfünknek, ennek a magyar hazának, ennek a magyar ref. egyháznak a veszedelmét. Titeket kérlek különösen debreceniek, kik már nagy számotoknál fogva is többet tehetnétek. Hisz itt kollégiumotokban hatalmas biztatótok van, mely előtt mindannyian elhaladtok: Petőfi szobra. Értsétek meg néma ajkának fájó, a szívbe hangzó sikoltását: íme az a ledőlt szobor, melyről én énekeltem, a hegyen áll már; de rémesen inog, mert az alap, a vallás-erkölcsi élet kisiklott alóla ; pedig mikor én magyar szabadságról szólottam, előfeltételeztem mindig a vallás-erkölcsi szabadságot . . . Értsétek meg annak a kéznek intését: Nézzétek ! ez a kéz megmerevült, mikor ébredésre hivott titeket; az ébredés munkája azonban nem pillanatnyi. Kezem most is felfelé mutat, mert a vallás-erkölcsi élet végtelen világában a tökéletesedés örök, befejezhetetlen. Halljátok meg ennek a néma ajknak a sikoltását ; értsétek meg ennek a merevült kéznek intését. Ezt sikoltja s erre int: Talpra magyar! Talpra magyar! Talpra magyar! Mészáros János, ref. theológus. KÖNYVISMERTETÉS. Egy új reformáció küszöbén, vagyis a XX. század mint a r. kath. egyház életének utolsó évszázada. A közerkölcsiség és a spiritizmus moráljának szempontjából írta Tóvölgyi Titusz. Budapest, 1900. nagy 8-adrétben 221 lap, ára 4 korona, lelkészeknek, tanítóknak 2 kor. Megrendelhető a szerzőnél Budapesten (Botlenbiller utca 1 sz.) A századvég nagy vallási és erkölcsi forrongásban van. Minden jel arra mutat, hogy a XX-ik századnak a vallás lesz az uralkodó eszméje. A római kath. egyház izgatásai, a vallásnak a politikába való behurcolása, a nagy felekezeti érzékenykedés, a protestánsok részéről megindított hitvédelem: mind-mind azt mutatják, hogy a hetvenes és nyolcvanas éveket jellemző vallási közönybe, az erkölcsernyesztő skepszisbe és a sivár materializmusba belecsömörült az emberiség. Az eszményiek és lelkiek után való sovárgásba kezdenek átcsapni a lelkek: itt spiritizmusba merülnek, ott a klerikálizmust hirdetik némelyek egyedül üdvözítő tanként. Ennek a vallási forrongásnak érdekes terméke a