Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-05-13 / 19. szám

jellemvonásait azért, hogy láthassuk, minő ponton és mily mértékben alkalmazzuk a munkát és az ennek megvalósítására szolgáló eszközöket. Tekintetbe véve tehát ama tényeket, nemzetünk jellemvonásait és az evangélium követelményeit, én. tiszteletes kongresszus, a ref. theologusnak a vallás-erkölcsi élet emelésére irányulható első kötelessége gyanánt említem fel, hogy tudjon többször buzgón s korlát nélkül imádkozni. Sajátságos és csodálatos kijelentésnek látszik ez; de hogy erre van szükség, könnyen kimutatható. Ezt követeli már magának az erkölcsinek fogalma. Mert mi az erkölcs ? Annak, mit a lélek Isten felől vagy Istentől tudásban vagy érzésben elfogadott, magunkban és embertársaink között, tehát az Isten országában való érvényesülése. Ámde ez az elfogadás akkor lehet nagymérvű, ha a lélek minél többször fordult meg az Istennél, a mi pedig imádság által történik. Ezt kívánja magának az emberi léleknek természete is, mely érzésének szárnyalásában korlátot nem tűr. Sokszor gondolkoztam én már azon : miért van az, hogy ref. népünk, Megváltónk könnyen érthető paraboláin kivül az ótestamentumi zsoltárokat szereti legjobban ? Most már tudom magyarázatát adni, tiszteletes kongresszus. Azoknak a zsoltáríróknak lelke a szív minden tépő bánatában, az élet minden terhes szenvedésében, a kedély minden örömei között könnyen, üdén, szabadon, bár fenséges önmegalázással, mégis magasztos öntudattal tudott az Istenhez emelkedni ; sőt mivel eme zsoltárok az imádság legtermészetesebb hangját tüntetik fel, tudott oly szépen és szabadon imádkozni. Azért szereti népünk annyira a zsoltárokat, mert azokban az élet minden egyes szüksége az ima hangján nyer kielégítést. A mi vasárnapi imáink meg azért nem elégítenek ki, mert a léleknek azon egyes szükségletei és érzései, melyeket a vasárnapi igehirdetés által kellene kielégítenünk, általános érzés-körben mozgó imáinkban kifejezést nem találnak ; sőt azok az általános érzések, melyek liturgiái imádságos könyveink imáit jellemzik, mintegy akadályul és gátul szolgálnak a léleknek, mely a maga egyes és akkori szükségeivel szeretne Isten elé járulni. Imádkozzunk tehát többször buzgóbban és szabadabban; mint a hogy azt Pál apostol is kötelességünkké teszi, a ki maga is sokat és buzgón imádkozik s olvasóit is mindig erre kéri leveleiben. De azt mondja erre a tiszteletes kongresszus, mint én is nem sokkal ezelőtt, hogy ez érzelgősség, pietizmus; hogy ezt a magyar nem teheti, mert géniusza nem engedi. Keserű mosolylyal mondom, hogy magyar jellemünknek most érvényesülő vonásainál fogva valóban nem tehetjük. Mert hiszen most jellemvonásaink közül ítéleteinkben a kézzelfoghatóságra való törekvésnek, a filozofálási mániának, sekélyes és színtelen érzéseknek, a cselekvésben való bátortalanságnak és közönynek élünk. Ámde, ha felnézek a magyar géniusz fénylő vonásaira, s átvillan tekintetem az európai reformált népeken, mikor látom, hogy az angol flegmája mellett, a holland minden merkátori szelleme mellett, a francia minden könnyűvérűsége mellett, a német minden hideg logikája mellett, s még a spanyol is, minden álmatag természetete mellett tud buzgón, a lélek szárnyának minden megkötöttsége nélkül imádkozni és példás vallás-erkölcsi életet élni: ellenmondást nem tűrő örömmel kiálthatom, hogy a magyar embernek is lehetséges és nemcsak kötelesség ez. Mert igaz ugyan, hogy jellemvonásunknak határozatlansága és szintelensége az emberiség láncolatában azt a pontot mutatja, a hol kelet és nyugat egymással érintkezve összefoly; másfelől azonban jellemünknek fénylő vonásai egy oly pontra utalnak, a hol kelet és nyugat nemzeti génuszai fent a magasban nagy szárnycsapással találkoznak; hol a csattanás után egy szikra száll fel: a magyar géniusz szép oldala. Tehát már születése tüz s felszállása magasba törés. Százszoros kötelességünk azért a buzgó, a gyakori és szabad imádság. Jobban kötelességünk, mint más népeknek ; mert bár jellembeli gyarlóságban sincs hiány, nemzeti géniuszunk fényesebb és dicsőbb szép jellemvonásokban minden népekénél. Nemzeti és vallás-erkölcsi kötelesség gyanánt áll tehát előttünk az imádkozás. Kitérni előle nem lehet; elhanyagolni nem szabad. Teljesítsük is. És akkor majd nem halljuk üjra a Magyarországon átutazó nyugat-európai népek misszionáriusaitól, hogy a magyarok csak egyet nem tudnak: imádkozni. S nem mondják többé Magyarországra, hogy a Balkán-félszigeten van. A ref. theologus ilynemű második kötelességének tartom, hogy tanuljon. Tanultunk eddig is. Csakhogy száraz tárgyakat, hideg elméleteket, a melyek a jellemet nem alakították át, a lelket nem szülték újjá. Tanulnunk kell a bibliát. Azt a könyvet, melyet papjaink most igen sok helyt csak vasárnap reggel vesznek elő, hogy egy, mások által irott beszédnek, igen gyakran csak mottóként szereplő alapigéjét kikeressék. A bibliát, melynek szelleme és erői a lelket felsőbb légkörbe emelik; hol az Istenhez való gyakori és szabad imádkozás nemcsak kötelesség, hanem lehetséges is; hol kötelesség és lehetőség egy fogalom. Azt a könyvet, melyben Isten üdvözítő terve benn foglaltatik ; hol a váltság láncolatában felismerem az én megbízatásomat is; meg azt a feladatot, a mely rám vár; azt a kötelességet, melylyel az apostolként »tartozom*. A bibliát, melynek erői ha átmennek a szivekbe, akkor majd theologiáinkon sem lesz áz a könnyelmű élet, az a szabad morál, az a közönbös, önző szellem, és nem hagyják majd ott theologiáinkat itjú társaink, sokszor a harmadik, sőt negyedik évről is. De a biblia mellett tanulnunk kell ismerni azt a helyet is, a hol ennek erőit érvényesítenünk kötelesség. Ismernünk kell az életet, s annak egyes felmerülő eseteiben való követelményeit. Ismernünk kell a politikai, társadalmi és irodalmi élet nevezetesebb változásait; mert ezek mind összefüggésben vannak a vallás-erkölcsi törvények megtartásával vagy elhanyagolásával. Azt mondotta Kossuth Széchenyire, hogy ő volt a legnagyobb magyar, ki kezét korának üterén tartotta. Nekünk is rajt kell kezünket tartanunk az üterén annak a körnek, melyben élünk, s annak a kornak, melynek fiai vagyunk, hogy az érverésnek szabálytalanságából felismerhessük azt a betegséget, a melyet az evangélium erőivel gyógyítanunk kell. És kiegészítésül még valamit. Ref. egyházunkban a hetvenes években egy bizonyos bölcselkedő irány kerekedett fölül, mely folyton csak általános eszmékről beszélt, s ezek kedvéért a történetet is eszmékké finomítani igyekezett; az élet egyes esetei által követelt szükségek kielégítésével azonban nem gondolt. Tanuljuk meg azért, tiszteletes kongresszus, miután látjuk, hogy a vallás-erkölcsi élet mostani minőségére ez a, csak általános eszmékről beszélő bölcselkedés mily káros hatást gyakokorolt, hogy egy papnak mindenekfelett pszikhológusnak és nem bölcselkedönek kell lennie. • A harmadik kötelesség ebből a másodikból folyik. Ikertestvére, lélektani következménye annak. A theologusnak tanítani is kell. Mert a ki érzi és éli az evangélium igazságait, nem akarhatja, hogy más is ne érezze és ne élje azokat; nem teheti, hogy másokat is ne tanít-