Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-14 / 2. szám

le, de az elevenig. Ha nincs a fának kérge, bizony az idő viszontagsága sok eleven rostját el fogja pusztítani, mert nincs a mi védje. A hiányt vagy gondos kertész vagy a természet maga pótolja, mert kéregnek, külsőségnek kell lenni, hogy a belső, nemesebb részeket védelmezze. Az egyházpolitikai törvény, midőn hivatalos külsőségeinket apasztotta, nem az egyénen, hanem egyházunk egyetemén ütött sebet. Hát ugyan a róm. kath. ellenreformáció? Legyünk őszinték. Hibánk érzete ne vakítson el bennünket a mások erényeivel szemben. A róm. katholicizmus ma már nem terjeszti azt a sötétséget, a mit 300 évvel ezelőtt. (? Sz.) A reformáció három kedves leányát, a szószéket, iskolát, sajtót elhódította tőlünk ; vagy mondjuk, teremtett azoknak mintájára másokat, de ezek szebbek, erősebbek, vonzóbbak a miénknél, úgy hogy elbűvölik tulajdonosuk ellenségeit is. Az igazi anya álmélkodva tekint a maga gyermekeire s irigyli az utánzottat. A római templomok szószékeiből ma sok helyen olyan beszédek hangzanak el, melyek felekezetkülönbség nélkül ragadják magukkal a hallgatót. Iskoláik, de különösen leányintézeteik kényelme, berendezése, fegyelme olyan hirü, hogy sokszor puszta nevével (zárda) vonja a vallásosság felé hajló szülőket. Jellegzetes vallásosságot csak ott vélnek találni ebben a megbomlott ízlésű, hitványságok s erkölcstelenségek után rohanó korban. A mi sajtóját, könyvkiadó vállalatait, irodalmi társulatait illeti, azok olyan virágzásnak örvendenek, hogy velük talán az állami szubvenciált társaságok sem versenyezhetnek. Ha önmagunkra vetjük tekintetünket, szomorúsággal telik el szívünk, mert azt látjuk, (talán sokan nem olyan sötét színben, mint én) hogy azoknak a hajdan életerős egészséges szülötteknek csontig száradt bőre van csak birtokunkban. A szószéket sokan átadják mindenkinek, csak szabadulhassanak a prédikálás unalmától, de sokszor egyenesen kénytelen a lelkész egy-egy gyermekembert bocsátani kathedrájára, mert nincs, a ki helyettesítse és az a gyermekember I-sö Il-od éves képezdész, s valahol segédtanító. Szószékünk méltósága napról-napra sülyed. Iskoláink valaha legerősebb támaszai voltak a reformációnak. Ma egymásután lépnek ki szolgálatából; kacérkodnak a többet Ígérővel. Anyaszentegyházunknál rossz a hely, kevés a bér, a táplálék ehetetlen. Ne is csodálkozzunk rajta, ha jobb hely után néznek. Sajtónk, irodalmi és tudományos társulatunk olyan, mint a homokon csenevésző fa, alig képes egy évben egy hajtást megérlelni. Oda minden fegyverünk, melylyel protestáns öntudatunkat s jellegünket őriztük, az ellenfél kezében pedig győzelmesen ragyog. — Megvernek saját fegyverünkkel. Micsoda szégyen. Nem az egyént fenyegeti veszély ez oldalról sem, hanem magát az egyházat, mint erkölcsi testületet, a protestáns szellemet, öntudatot és jelleget. Ez a legnagyobb veszély mely valaha érheti egyházunkat; megbénítja tetterejét, eredménytelenné teszi munkáját, szétporlasztja a tömeg atomjait. Az atomok, az egyházat alkotó hívek, követve a természet vonzási törvényét, az egész tömeg felé húzódnak. Az emberi természet elidegeníthetlen sajátsága az, hogy akaratlanúl is keresi azt a helyet, hol aesthetikai, morális, socialis, általában emberi érdekei kielégülést nyernek. Ismerjük be, hogy ezeket az érdekeket, ma a pápizmus inkább kielégíti, mtnt a protestantizmus. Az egyén tehát nyer, de veszít maga az egyház. Nem az egyes lélek után indít hajszát a pápás egyház, — bár mi szeretjük így nevezni, — hanem észszerű, emberi törvényeken alapuló eszközökkel meghódítja közérzetünket. Éreztük ezt az irányzatot már régebben, de néven nevezni nem tudtuk, míg végre az egyházpolitikai törvények világosságot gyújtottak. Re kellett látnunk, hogy nem erőszakos hajsza, hanem tervszerű hódítás az, mely híveinket ragadozza aklukból. Nagy a mi nyavalyánk és a mint láthatjuk, nem ideig-óráig tartó gyengeség, hanem félelmes járvány! Most vessük mérlegre az orvosszert, melylyel bajunkat gyógyítjuk. Egy szóba foglaltuk feljebb: evangélizálás. A bűn ellen hatalmas és csalhatatlan gyógyszer ez; az egyén lelki életére áldásos befolyást gyakorol; de nem segít az egyház egész testét gyötrő nyavalyán. — A védekezés ezen módja egészen egyéni és szórványos. De nem is lehet általános, mert mindenkor a működő egyén lelki képességétől függ; ez pedig annyiféle, a hány ember van a világon. — Ritka az a lelki pásztor, kit a Gondviselés olyan gyógyító erővel ruházott fel, hogy a bajt nemcsak felismerni, de azonnal orvosolni is tudná. Ha az egyház egész egyeteme ilyen orvosok kezére lenne bízva, akkor rendszabályokra nem lenne szükség ; mindenki tudná a maga kötelességét. De mindnyájan egyenlők nem lehetünk. Krisztus közvetlen tanítványai sem voltak egyformák. Felfelé, égfelé törekszünk mindannyian, de a célt nem egyenlően közelítjük meg. A földi világban szükségünk van olyan általános érvényű külsőségekre, melyek bizonyos fokig egyenlőkké tegyenek bennünket. Az egyén mindig különböző egymástól, az egyének összege azonban — bár belsejében szüntelen változó, de külsején az emberi természet örök törvénye maradandó vonásokat hagy. Azért más eszközzel kell közeledni a változásnak alávetett egyénhez s más eszközzel az általános törvény alá rekesztett tömeghez. — Az egyénnel való bánásmódot az alkalom mutatja, s tapintatos lelkipásztor mindig megtalálja a körülményekhez illő hangot és cselekvési módot: azonban a gyülekezet általános hangulatának irányítása nem áll hatalmában. Ott már csak rendszer dolgozhatik eredménynyel. Ha az egyház közérzetét akarjuk reformálni, akkor új rendszerre, terv szerint épült erősségre van szükségünk, nem elég a puszta evangélizálás. Előttünk vár van, a pápás egyház magasan körülbástyázott vára; az egyház-