Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-03-11 / 10. szám

KÖNYVISMERTETÉS. Az énekügyi előmunkálatok VI. füzetéről. (Folytatás és vége.) A mi már az »Uj dicséretek* csoportját illeti, ebben először is a 6 kezdő ének, érdemel különösebb figyelmet. A szerzőt az a nézet vezérli — úgy látszik — ezek összeállításában, hogy ha már vannak vasárnapi, hétköznapi s nagyobb ünnepnapi kezdő énekeink, hát legyen virágvasárnapi, nagypénteki és áldozócsütörtöki is. A nézet egészen helyes és nem is új. A tiszáninneni egyházkerületnek az a bizottsága, — a mely e század elején (1804) az énekeskönyv javításával foglalkozott, egész sorozatát állította össze a kezdő énekeknek, azzal a megokolással, hogy a gyakran használt kezdő-ének unalmat okozhat az éneklőben vagy legalább nem emeli a templomi áhítatot,* s kijelölte azokat az énekverseket is, a melyek a zsoltárok és dicséretek közül kezdő-énekek gyanánt felhasználhatók. Minden kiválóbb alkalomnak megvan — hogy úgy mondjúk — a joga arra. hogy a többivel egyenlően megbecsültessék, s ilyen felfogással a különböző kezdő-énekeket csak üdvözölni tudjuk. Nem tartjuk azonban szerencsésnek a dallam megválasztását. Az 5-dik dicséret igaz, hogy nagyon megszokott mindnyájunk előtt a »Szent Isten, noha néked* kezdetű ének miatt; de lehetetlen nem éreznie annak, a ki az éneket figyelemmel énekli, hogy különböző hosszúságú és minőségű sorai alkalmatosak lehetnek ugyan — emberileg szólva! . . — az Istenség figyelmének felköltésére ; de igen nyűgösek az énekköltőre, sőt az emlékezetre nézve is terhelők. Ez az igazság bizonyosodott be a szerző 6 kezdő éneke által is, vagyis inkább csak 5 által, mert a nagypénteki már — igen helyes választással — az »Uram, a töredelmes* kezdetű invokácionális ének dallamára készült. Tartalmukra nézve általában világosabbak a »Szent Isten, noha néked* kezdetű énekünknél, mert nem olyan körmondatosak, mint amaz. Inkább buzdító s alkalomfestő versezetek, mint segélykérő imák, s inkább a Jézus áll bennök előtérben, mint az Isten, az atya, a kinek végéremehetetlen kegyelme adta minékünk a fiút, hogy legyen nékünk igazságunkká, szentségünkké és váltságunkká. Megvitatni való kérdés, hogy lehet-e, szabad-e nekünk részekre szaggatnunk az istenséget a mi énekeinkben és imádságainkban, és ha lehet (a minthogy meglevő énekeink igazolják ezt a lehetőséget), helyes-e p. o. egy istentiszteletet úgy kezdenünk, hogy első fohászkodásunkból az Isten neve kimaradjon?! ... A mai napság használatos kezdő-énekek közül a nagyobb rész az Istenhez intézett fohászkodás, s részünkről legalább, a kezdő-énekeket kivétel nélkül ilyeneknek óhajtanák. Az általánosból aztán átmehetnénk — ha a szívünk vagy az alkalom úgy parancsolja — a különösre is. Ilyen szempontból már nem elégítheti ki ízlésünket az ilyen kezdő-ének: Zendüljön a hozsánna, Zendüljön a hozsánna, Krisztus győzelmi napján ; Kezünkben pálmaággal . Szívünkben égi lánggal, Kisérjük őt ma útján. Jézus légy áldott, Ki meghódítád a világot! * A hétköznapi invokácionális énekeket hetek szerint és napok szerint is beosztotta (Első, második hét stb. . . hétfő, kedd sth.) s megkülönbözteti a reggeli és esteli kezdő-énekeket. Anonymus. Bátran haladsz előre, Legyőzve A halálnak hatalmát, Uralmát; Áldott, a ki így megy a halálra, Hozsánna, hozsánna ! Aztán minek ebben e nagypénteki gyásznak idevetett árnyéka? Minek a halált emlegetnünk akkor, a mikor csodálkozással telik el a lelkünK a hős iránt, a ki megbűvölő erővel száll szembe ama gonoszokkal, a kik az imádságnak házát latrok barlangjává változtatták?! — Nem azért kellene-e a virágvasárnapi istentisztelet kezdetén leborulnunk ez isteni bölcseség előtt, hogy nem engedi meg a gonoszság végleges győzedelmét s az igazság eltaposását ?!. . . A halál hatalmának legyőzése már húsvéti ének-tárgy; virágvasárnapon még csak a halált megvető bátorságról lehet szó és zenghet a hálaadó ének. — A »meghódítád*;

mint elbeszelő mult és a ^bátran haladsz*, mint jelen idői alakok sem egy könnyen békíthetők itt ki egymással. A jelenítésnek teljes jogosultsága van; szükséges is az minden fajta lyrai költeményben, de csak bizonyos törvényszerűséggel! .. . A milyen ez a bemutatott kezdő-ének, olyan — kisebb-nagyobb különbséggel a többi is. A karácsonyiban már — noha ez egyébként legkevésbé kifogásolható — egyenesen kiköti a szerző, hogy karácsonykor Jézust illeti főképen a hálaadás és nem azt, a ki az ő egyszülött fiát adta érettünk. — így mondja: Jézus, légy áldott, Ki ujjá szülted a világot! Te vagy a mi reményünk Csillaga, Te a mi örök üdvünk Záloga ! Ma néked zengjük énekünket, Aldd meg ünnepünket! Pedig a kis költemény eleje így kezdődik: Úr Isten, kegyelmedért, Jézus születéseért Szívünk hálára lobban . . . Ezt az ellenmondást meg kell szüntetni, s akkor ez a karácsonyi kezdő-ének beválik. A többiek csak nagyobb módosítással s részben egész jellemük megváltoztatásával hódíthatják meg magoknak a közvéleményt. Sok bennök a noszogatás, elbeszélés, az alkalom mutogatása és kevés a hála, a hódolat, s inkább üdvözlés-szerűek, mint imádság-félék. — A mi mostani kezdő-énekeink, kivált pedig a vasárnapiak és hétköznapiak jó példák lehetnek az átdolgozó előtt; azok valamennyien imádságok, a templomba összesereglett gyülekezet dallamra alkalmazott imádságai. — Lényegében nem is lehet egy kezdő-ének egyéb, mint a templomba belépő buzgó keresztyén felsóhajtása, alázatos bemutatkozása Isten előtt, a kitől száll alá minden adomány és tökéletes ajándék. Nem az alkalom színezése tehát az ilyenekben fő-fő tenni való, hanem az Istennel társalogni kivánó lélek érzelmeinek tolmácsolása. Az »Új dicséretek* között legkevésbé nyerik meg tetszésünket a nagyobb ünnepekre szólók; inkább vonzanak a vasárnapiak, s átlag véve ezeket is felülmúlják a hétköznapokra valók. A különösebb alkalmakat dicsőítő énekek szintén igen vegyes értüek, épűgy mint a hasz-