Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-03-11 / 10. szám

Barátságos köszönésre Odanyújtom kezemet, Ő a nyújtott kéz helyébe Megmarkolja szívemet, S irtóztatón felkacagva Leszakít egy darabot. Aztán elmegy, — dicsekedve Mutogatja, mit kapott . . . Megszaggatott kebelemből Még patakzik, foly a vér, Midőn belép a kétkedés, Bám tekintni alig mér. Sárga arcán gyötrelem ül, Beszéde oly tétova; Kebeléből fel-felszakad Kínos, gyötrő sóhaja. . . . «Átkutattam a világot, Megnyugovást nem adott: Vájjon majd a halál után Mi vár reánk, mi van ott ? Van-e vájjon a világnak Kormányozó Istene, És hogy ha van, miért vérzik Annyi ember kebele ? Miért szenved annyi igaz, Mért bukik el fél úton? . . . Nincsen Isten, nincsen Isten, Létét hinni nem tudom! — De ha mégis él felettünk, Mi lesz akkor én velem ! ? . . . Iszonyúan meglakolok Amott, túl az életen. Mondd meg nekem, van-e Isten? Nyugtasd meg a lelkemet! Ejh, de hiszen te sem tudod. . . ... De hogy ha van ? . .. Nem lehet!« Iszonyatos gyötrődését Megrendülve nézem én, Nem jő egy szó ajakamra, Hogy könnyítsék végzetén. Háborogva, tépelődve Vigasz nélkül elmegyen, S a helyére odasurran A Jiitlenség hirtelen. Gúny mosolylyal reám tekint, Irtózatos két szeme, Megremegek a mint látom, Pedig tépnem kellene. Van-e benne édes mámor, Szép mulatság, gyönyör, élv ? . . . — Hja igaz! te balga hittel Isten nevét hirdeted ! Mondd hát, vájjon az enyémnél Mennyivel jobb életed ? Azt beszéled, hogy az Isten Gondviselő jó atyád ; De hát mutasd, mivel segít, Életedhez vájj' mit ád? Jobb bizony, ha bolondságon Nem forgatod eszedet, Hanem mégy a világ után, S az élveket keresed. . .« Rám vigyorog rémítően. Aztán, gyorsan elsiet. — Alig lép ki az ajtómon, Bejönnek a többiek : Az irigység, nagyravágyás, A kapzsiság, rágalom; Tépik, zúzzák lelkem, szivem Míg beszédük hallgatom. . . . Eltűnik az utolsó is — Itt maradok egy magam ; Lelkem tépi a gyötrődés, Úgy sír, úgy zúg az agyam. Ilyen lesz hát az én pályám, . . Irtózatos küzdelem ! Lesz-e erőm, kitartásom, Mindenható Istenem ? ! Úgy kóvályog gondolatom, Marcangol a gyötrelem ; De egyszerre előmbe lép Egy szent alak hirtelen. Halvány arcán szent nyugalom. Tekintete oly szelíd; A kezein ott látni meg A szögeknek helyeit. Beám tekint. Tekintete Meggyógyítja lelkemet ; Tovatűnik a gyötrelem, S vérző sebem beheged. Szent ajakán zendül a szó: »Emberé a küzdelem ! Bízva bízzál, Isten segít, Mert övé a győzelem!« Nagy Vince, ev. ref. theológus. »No lássuk hát, tudományod Az életről mit beszél ? ö-