Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-07 / 1. szám

Ott voltak az alakulásnál Fejes István elnöklete alatt Szász Domokos, Szász Béla, Szász Károly. Baksav Sándor, Szilády Áron, Csonka Ferenc, Somogyi Antal, Id. Kiss Áron, Balogh Ferenc, Lévay József, Szotyori Nagy József és Badácsy György, utóbbi úgyis, mint jegyző. Országos nevű költők, nyelvészek, zeneértők, s különböző iskolák által nevelt papok s theológusok együtt, egy akarattal. Csupa biztatás a jövőre! ... A kik nem jelentek meg az egyes kerületek bizottságaiból, azok is egész nagy tökéjét képviselték a jó reménységnek. Az egyetemes énekügyi bizottság — a mint tagjaitól méltán várható volt — azonnal teljes komolysággal és hivatottsággal fogott a reá váró feladat megoldásához. Elsőbben is szerbe-számba vette az énekeskönyv reformja végett az egyesek és testületek részéről végzetteket, az innen-onnan felmerült óhajtásokat s az 1881-ben Kolozsvárott készített bizottsági munkálatra s a tiszáninneni egyházkerület énekügyi bizottságának véleményére támaszkodva, megállapította az énekeskönyv reformját irányzó vezérelveket s egyúttal szervezett két, szűkebbkörű bizottságot is, az egyiket azért, hogy a már eddig gyűlt anyag felett mondjon ítéletet (Tagjai: Fejes István. Lévay József, Badácsy György); a másikat azért, hogy a beküldendő müvek felett mondjon döntő véleményt (Tagjai: Fejes István, Id. Kiss Áron, Baksay Sándor, Szász Károly, Szász Béla, Lévay József és Badácsy György). Mikor aztán a papiroson mindent jól elvégeztek, eloszlott az öt kerületbe, szétvivén az örömhírt, hogy a »leányzó nem halt meg, csak aludotU. És az énekeskönyv reformja terén egymást érték a bizonyságok, a megholt, de feltámadott úgy életjelei. Füzetek jelentek meg »Előmunkálatok a magyarországi ref. egyház megújítandó Énekeskönyvéhez« cím alatt. 1890-ben már volt két füzet javított s részben új énekünk, 189f-ben pedig gyorsan követte egymást a III., IV. es V. füzet s mindeniket az énekügyért lelkesülő egyének bírálata. Kik irták és módosítgatfák az I—V. füzetbeli énekeket, s mit tett a két- és három tagú bizottság e füzetek létrejötte körül s általában müvelt-e valami jelentősebb dolgot az elnökség mellett ? — ezekről nem tudunk hivatalosan semmit. Azt azonban tudjuk, hogy mennél inkább szaporodott a javított énekek száma: annál inkább elfogta a legjobbakat és a legbuzgóbbakat az aggodalom s erőt vett rajtok az a nézet, hogy énekeskönyvünk reformjára az idő teljessége még nem érkezett el. Nemcsak a vénebbek kezdték sajnálni a Szenczi-Molnár-féle Dávid-zsoltárokat, de az ifjabbak is keveselték a módosított zsoltárokban jelentkező ihletet, áhítatot, és inkább kívántak tovább élni a jo öreg Énekeskönyvvel, mint elégedetlenül hozzászegődni az újítotthoz, a mely nem bírja a lelket megtölteni azzal az édes érzéssel, a melylyel »az örök élet, már e földön az enyém lett«. A kevésbbé elfogultnak vagy a reformoktól kevésbé felőnek azonban be kellett vallani az enekügyi munkálatok újabb és újabb füzeteiről, hogy azokban mégis csak akad egy-egy nagyobb figyelmet igénylő, átdolgozás, egyegy Isten szerint való zsoltár; sőt akadtak kritikusok, a kik az Előmunkálatok V. lüzetét jóval fölebb becsültek a többinél s különösen ebben némi biztosítékot találtak a további jó reményű haladásra is. Aztán csendesség következett. Évekig tartó nagy hallgatás. Az egyetemes ének ügyi bizottság elnöke jelentette ugyan az V. füzethez csatolt »Tájékoztatás* című soraival, hogy ő is pihenőt kiván tartani, »egy kis pihenőt, és addig, míg az egyetemes énekügyi bizottságot egybe nem hívhatja — mondja ő — nem szándékozik újabb füzetet kibocsátani*; de ő sem hitte bizonyára, hogy a bejelentett pihenő 8 teljes évig fog tartani, pedig addig tartott és e 8 év alatt — legalább a mint mi tudjuk — az éneküügyi bizottság sem hivatott össze s részben már meg is fogyott, kidőlvén belőle néhány kiváló tag, a kiknek szellemi ereje és befolyása sokat lendíthetett volna énekügyünk zátonyos sorsán. De a késlekedésnél — a melynek tiszteletreméltó okai különben ismeretesek — és a jelzett veszteségeknel, a miket alig lehet eléggé sajnálni, — nagyobb baj volt az, hogy az V. füzet megjelenése után megcsappant az érdeklődés az egész tervezett reform iránt s a közvélemény nem nyugtalankodott ügy, mintha a reform szükségét bensőképen érezte volna. Itt-ott megcsendült néhanéha egy-egy sóvárgó hang, egy-egy visszapillantó, az évek eredményeit összegező cikkben, a szerkesztők megmegujuló zengeményeihen s azt is elnyelte az érdektelenség szürke levegőjű pusztasága. Belefáradtak-e a Kálmán Farkasok, a Lénárdok a Mátrahegyiek, vagy más meggyőződésre jutottak-e az évek folyamán: —a sürgetés, a nógatás, a sok jóakaratú javasolás, tanácsolás, aggatolózás . . . mind abba maradt; csak Begedy Lajos nem tágított a maga átdolgozott zsoltáraival, de a me'yek nem bírtak bejutni a közvélemény rokonszenvébe, annál kevésbé a hivatalos kőfalon át a mi istentiszteletünkbe avagy csak iskoláinkba is. No meg liácz Kálmán, a licentiátus, adta számottevő jelét az énekúgy iránt való szeretetének »Prot. Szemle« mult évi 4—6. füzeteiben. A közvéleményt — úgy latszik a jelekből — lekötötte az egyházpolitikai reform s az ez által okozott változások között való hanyatlásnak s az iránytű keresése a hullámok közül való szerencsés kiszabadulás végett. A kongrua is inkább érdekelte lelkészeink legnagyobb részét, mint akármely belső reform, tehát mint az énekeskönyv javításának lassú haladása s magok a belmisszió legbuzgóbb bajnokai sem éreztek főfájást a miatt, hogy egyházépítő munkájokhoz nem használhatnak fel egy a mai ízlést könnyebben és biztosabban kielégítő reformált énekes könyvet. Az érdeklődésnek ilyen megapadása vagy épen fagypontra sülyedése közben jelent meg az Előmunkálatok VI füzete az eddigi füzeteknél jóval nagyobb terjedelem