Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-03-04 / 9. szám

mely a jó követésére sarkal, a rosz iránt pedig utálattal tölt el, nem csupán a felső, hanem, a mint a fenti eset is mutatja, az alsó rétegekben is erősen meggyengült. Ennek restaurációja meggyőződésünk szerint első sorban az egyháznak feladata ós jaj nekünk, ha az egyház erre bármi okból nem lesz képes és hajlandó. Bernát István. Protestáns lelkesedés. Forgatva magyar protestáns egyházunk történelmének lapjait, mintegy megelevenülnek előttünk újra annak nagy eseményei. Elzúgnak előttünk az üldöztetések és a megpróbáltatások százados viharai, a melyek rombolva törnek át a prot. egyháznak az evangéliumi mustármagból hihetetlen gyorsan felnövekedett terebélyes fáján; majd feltűnnek a néma szenvedés gyászos évei, a melyek kiszámított terv szerint, mintegy lassú méreggel akarták kihalasztani e hazából a lelkiismereti szabadságot, s olyan boldogító látni, hogy a reakció vihara, ha megtépte is a fa lombját, annak derekát át nem roppanthatta soha, s hogy az elnyomatás, a lassú öldöklés eredménytelen vala. Crevit sub pondere palma ! Véres üldözések, százados elnyomatás után is mindig újra lábra állt a magyar protestantizmus és rajta a pokol kapui soha sem vehettek diadalmat. Miben rejlik ennek magyarázata? Az evangéliumból s annak szeretetéből fakadt protestáns lelkesedósben s áldozatkészségben, a mely sem fáradságot, sem anyagi áldozatokat, sem vért és életet nem sajnált az evangélium szent ügyéért ós az ezen az evangéliumon felépült anyaszentegyházért. Ez az evangéliumi lelkesedós megbizonyította magát harcban, • szenvedésben ós az alkotásban egyaránt. Kivívta a lelkiismereti szabad' ság diadalát véres harcokban karddal; a szenvedésekben meggyőzte elleneit állhatatossággal a martirok türelmével, s a mikor csak egy kis nyugodalmat találhatott, épített, alkotott, hogy szolgálja a Krisztus evangéliumát, Istennek országát, a szellemi kulturát s e magyar haza boldogságát. Nagynevű őseink valóságos apostoli buzgósággal ós szent lelkesedéssel láttak hozzá az iskolai ós egyházi élet szervezéséhez ós megszilárdításához. A hol nem volt iskolaépület: építettek; a hol templom hiányzott: azt egykét óv alatt megteremtették ; a hol kellett: tanítót ós papot állítottak be, — s mindezt megtették minden idegen segítség nélkül, a saját filléreikből, a hívek lelkesedésével. Önerejükön nagy alapokat hordtak össze; szerveztek közép ós felső iskolákat, s ezeket fentartották minden erőszak, minden elnyomatás dacára is. Régi egyházaink ós iskoláink története tanúbizonyságot tesz a felől, hogy a hivő keresztyéni lelkesedés nem ismer gátat maga előtt s nincs az a nagy teher, a mit el ne viselne a szent cél érdekében. Ez a lelkesedés tartotta és táplálta egyházainkat, iskoláinkat, s ha azokra ma büszkeséggel tekintünk, nem szabad elfelednünk, hogy azok nem a mi, hanem őseink alkotásai; az ő lelkesedésük ós áldozatkészségük élő ós tanító emlékei. Oly édes ós boldogító torgatni a mult történetének e fényes lapjait, a melyekről felénk sugárzik az ősök lelkesedósének szent tüze ! A lelkes, áldozatkész ősök már pihennek; mi élvezzük hasznait az ő alkotásaiknak. Egyházaink, iskoláink még állanak ; még élünk, — de ól-e bennünk az ősök lelke, lelkesedése, áldozatkészsége ? ! Ha az egyházmegyei ós egyházkerületi kimutatásokat figyelemmel olvassuk és számba veszszük azokat az ezerekre menő adományokat, a melyek évenkint iskolai, egyházi vagy más jótékony célra adatnak, akkor, felületesen Ítélve, azt lehetne következtetni, hogy csakugyan ól még bennünk az a lelkesedós, a mely minden haladásnak az indító oka. De nem mind arany a mi fénylik! Ha ezeket az összegeket közelebbről megvizsgáljuk, akkor könnyen meggyőződhetünk, hogy azok nem az egyházközségek filléreiből, hanem egyes jó módúak forintjaiból származtak, kik valami adott alkalomból egyházunk céljaira adakoztak. Pedig egyházunk ereje nem abban rejlik, hogy egyesek sokat adjanak, hanem abban, hogy minden hivő hozzájáruljon egyháza fentartásához ós fejlesztéséhez. Az összes^ egyháztagok lelkesedése képezte minden időben multunk törhetetlen erejét. Es e tekintetben találó a panasz, hogy fogy az egyes hivek lelkesedése egyházi ügyeink körül. E lelkesedós fogyatkozását többféle tény bizonyítja. A kivetett egyházi adókat, ha csekélyek is, csak zúgolódással fizetik sok helyen. A terheket igyekszünk áthárítani másra, főként az államra. Elfogadtuk a kongruát, s ime, alig kezdődött meg az uj óra, máris felhangzanak a panaszok az állam hatalmi túlkapásai miatt. Az iskoláknál, nép- és felsőbb tanintézeteknél mohón kapkodunk az állam segélye után, még ha autonómiánk csorbul is általa. Ha valami nagyobb kiadásunk van, a folyamodásoknak hossza, vége nincsen bel- és külföldi egyesületekhez ós segély-