Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1900-01-07 / 1. szám
után a csendes eső, hull a lelkekre a termékenyítő ige s mint eső után a föld párája, száll ég felé a szív imája. Meg a fájdalmak özönében is, szeretteink sírjának partján, hol szemünkbe köny gyűl, testünk s lelkünk remeg: az ének szavára eloszlik a félelem, a hit bátorságával nézünk a sír fenekére, a kétséget remény, a félelmet a remény öröme váltja fel s az irgalmas Isten ajándéka, a hitnek tündöklő világossága elborult lelkünkre szép szivárványt varázsol, a melv, — mint hajdan — isteni kegyelemnek hirdetője: Feltámadunk! íme az éneknek hatalma! Tanítsátok és intsétek azért egymást ti magatok közt psalmusokkal, dicséretekkel cs lelki énekekkel, nagy kedvvel énekelvén a ti szivetekben az Úrnak! * * * Atyámfiai! Mikor Izráel népe az ünnepekre Jeruzsálembe vonult, az uton Istent dicsérő énekeket zengett s bizonynyal megemlékezeti az Urnák csudálatos cselekedetéről, melyeket cselekedett az ő népével. Mi is uton vagyunk, hogy emlékezésünkben ahhoz a jászolhoz térjünk, a mely előtt a ker. ember szivének minden kincseit kiönti. Forgassuk elménkben szünfelen és hálaadó érzékekkel emlékezzünk meg a mi Istenünknek kegyelmes cselekedetéről, velünk közölt testi és lelki javairól s zengjünk dicsőítő éneket atyai szeretetéről. Minél közelebb jutunk az emlékezésnek ama nagy napjához, annál erőteljesebben zengjen ajkunkról a hálaadó ének s ha az Ur megengedi érnünk e mai nap est vejét, a mikor mindenki a ki csak teheti, szerető családi körben oly szívesen vesz részt örvendező szeretteinek muló örömeiben is, el ne feledjük a mi legnagyobb örömünk okát, el ne feledjük tudakolni az Ur beszédjében, hogy mi történt Augusztus római császár idejében »a nemes Bethlehemnek városában* és el ne mulasszuk a mennyei angyaloknak énekét, — a > melynek boldogító viszhangja e napon betölti a földnek minden határait — szivünk szerint énekelni, egymást intvén és tanítván : »Dicsőség a magas menyben Istennek, e földön békeség és az emberekhez jóakarat!* Ámen. Haypál Benő. A pápás és a protestáns vallás alapja. Közel négyszáz esztendeje annak, hogy a nyugoti keresztyénség kebelében mélységes szakadás támadt. Erős rázkódások között váltak el a protestánsok a római anyaegyháztól. Ez utóbbi egyház sok ideig reménykedett, hogy az államhatalom segélyével helyreállíthatja majd az egységet és a keresztyén országokban rettenetes harcok dúltak a hit miatt. Súlyos és rettenetes sebeket vágtak az emberiség testén annak nevében, a ki sebeket jött gyógyítani. Végül aztán a véres küzdelemben kifáradó harcfelek hüvelybe dugták fegyverüket és századunk elején úgy tetszett, mintha lassankint elnémulna a gyűlölködés hangja s mintha mindkét részen készen volna az őszinte békeszeretet arra, hogy a támadt szakadás feiett baráti jobbot nyújtsanak egymásnak. Csakhogy újabban ismét élesedni kezdenek az ellentetek; a harci riadó erősebben hangzik, mint ez előtt. Olyas benyomást érzünk, mintha a pápás egyház szellemi erejének minden eszközét harcba akarná vinni, hogy megszerezze magának a teljes világuralmat. Kétszázötvennégy millió áll zászlója alatt, a protestánsok 165 milliója és a görög-katholikus egyház 108 milliója ellenében. Minthogy a felújított küzdelem minket is elnyeléssel fenyeget s az egyházpolitikai törvények által halottaiból feltámasztott újkiadású reverzális-hajsza napról-napra nyaldossa a protestáns egyház kis zöld szigetét, nagy okunk van arra, hogy komolyan, méltóképen és alaposan foglalkozzunk a pápizmus és protestantizmus lényegének kérdésével. Az 1648-ban kötött híres westláliai békekötés után népjoggá lett, hogy minden államnak legyen meg a maga vallása és egyik se legyen kénytelen tűrni a másikét. Cujus regio, ejus religio, vagyis az államfő vallását az egész nép követni tartozik. Ezt a törvényt azonban, még a hol fenállott is; keresztülhúzta azóta a gyakorlat, a lakosok ide-oda hullámzása. Napról-napra szembetűnőbb a különböző keresztyén felekezetek keveredése Mit mondanának az egykor tiszta protestáns városok elhunyt lakosai, ha kikelve sírjaikból, körülnéznének és látnák városukban az azóta emelt római katholikus templomokat és az azóta bevándorolt pápás hívek ezreit? És a mint a viszonyok mutatkoznak, ez nem is fog megváltozni, sőt a vallásszabadság törvénybe iktatása folytán, ez a keveredés évről évre gyarapodni fog. Míg a felekezetek teljesen el voltak itt és ott különítve egymástól, addig volt értelme annak, ha egyik-másik elmondotta: »éleka magam hitének és a más felekezet hitvallásával nem törődöm Az nem tartozik reám.« De beszélhetünk-e így ma, midőn római katholikusok és protestánsok sokszor egy és ugyan azon fedél alatt laknak? Minden épgondolkozású államférfi kénytelen belátni, hogy a különböző felekezetek mind nagyobb keveredése az állam elé is új feladatokat tűz és hogy neki az általános jólét némely kérdéseit másként kell ezután megoldania, mint azt ekkoráig cselekedte. Ezek az ellentétek azonban mélyen belenyúlnak a családi életbe is, ha p. o. a vegyesházasságra gondolunk. Hogyan neveltessenek már az ily házasságból származott gyermekek? Protestánsokul, római katholikusokul, vegyesen vagy egészen vallástalanul? A ki tehát nem akar ridegen és közönyösen átsiklani a jelenkor szellemi élete felett, a ki a jelenkor legfontosabb kérdéseit mérlegelni kívánja, annak kötelességévé válik az is, hogy magának a pápás és protestáns egyház közötti különbségről helyes ítéletet alkosson. De ha így áll a dolog, nincs-e helye annak, hogy ez a kérdés a nagy nyilvánosság előtt is megbeszéltessék? Nem lehet-e megkívánni az erre hivatott egyénektől hogy ezekről az ellentétekről elfogulatlanul, de teljes komolysággal beszéljenek? Hogy vájjon én vagyok-e az ezen feladat megoldására illetékes férfiú, ezt még jóakaró barátaim