Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-07 / 1. szám

a művelődés hatalmasságának. Igaz : >elvész a nép mely tudomány nélkül való«, a tudomány javainak terjesztése a lélek mezőin való munkálkodás; de vigyázzunk, mert nem láthatjuk-e, hogy ezen a mezőn egyik ember a hi­tetlenségnek. a másik az önzésnek, sokan az elbizakodott­ságnak. némelyek a kétségeknek széles útján járnak: vigyázzunk és el ne téveszszük szemeink elől azt a kes­keny ösvényt, a mely az örökéletre viszen; vigyázzanak a vezetésre hivatott bölcsek, hogy a mindeneket megpró­báló ember azt tartsa meg, a mi jó, hogy a mindeneket megvizsgáló az Úrnak lelkét meg ne oltsa! Hadd lássa mindenki az emberi lélek haladását, diadalait, hadd ter­jedjenek minél szélesebb körben s végezzenek áldásos munkát nemzetünk büszkesége, irodalmunk kincsei, a szépek, a hasznosak, de közülünk egyetlen egy is el ne mulaszsza, tudakolni azokat az Írásokat, a melyekben örökéletünk vagyon: ezek az írások, a Krisztusnak be­szédje, e beszéd nyomán fakadó ima és az érzelmek leg­magasabb fokán a buzgóság szárnyain ég felé emelő énekek zengése az egyedüli vígasz ama sok lelki bánat­ban. csudás orvosság ama sok erkölcsi betegségben, a melyekkel szemben a tudomány minden dicsősége és ha­talma dacára erőtelen. ÍV yissátok meg szíveteket, hogy vegyen abban lakozást a Krisztusnak beszédje s e beszéd minden bölesesége s fakadjanak abban az Urat magasztaló s egymást intő énekek. II. Istennek hála, gyülekezetünkben az énekről legalább nagy általánosságban úgy beszélhetünk, mint a gyüleke­zet közös kincséről, ámbár egy rosz szokás szinte a divatnak erejével hódít: mintha az előkelőséggel nem férne össze részt venni a gyülekezet éneklésében. Atyám­fiai, ha divat is, ne engedjetek ennek a felfogásnak, az istentisztelet e fontos részét, az Úrnak dicsérő énekhan­gokban magasztalását ne bízzátok az orgonára, mert hiszen ez csak egy hathatós eszköz, melynek rendeltetése hogy az éneklésben szép renddel és ékesen folyjanak min­denek ; de itt a lélek nem zenével él, hanem az Urnák beszédjével s az ének is az Úr beszédje. Ragadjátok meg istentiszteletünknek ezt a részét, a melyben mindenki tényleges részt vehet, hadd erősítsék egymást, hadd emel­kedjenek ég felé együtt a gyermekek, férfiak és nők megszentelt érzései: »Tanítsátokés intsétek egymást ti maga­tok közt psalmnsokJcal, dicséretekkel és lelki énekekkai, nagy kedvvel énekelvén a ti szívetekben az Urnák! Istentiszte­letünkben legyen úgy, mint a költő mondja: >Im a buzgó nép ifjak, vének: . . . Mint szent hullám zajdul az ének Majd csendesül és elhal lágyan: Az érzés szól csendes imában S ismét felzendül: Mi nem félünk, Az Isten a mi reménységünk !< Oh az Istenhez vezérlő, az Úrba vetett bizodalmat, reménységet tápláló éneklésnek valami csudás ereje, va­razshatalma van, mintha feloldaná a testhez, e világhoz fűző kötelékeket, kiterjesztené a léleknek szárnyait, hogy magasabb régiókba emeljen : a gyermek feledi játékait, a férfiú a küzdelmeknek, az öreg a fáradságoknak terhét, az öreg ifjúvá, a gyermek bölcscsé lesz, mikor felzendül a psalmusok szava s minden lélek az Urat dicséri. Zarándoklunk, a cél messze, az út fárasztó, a teher, a küzdelmeknek terhe nagy, lágy karjain kinál pihenést a világ gyönyörűsége s csábitó szava perbe száll a lélek természetes vágyával, mely úgy von az élő Istenhez, mint a szomjúság a szarvast a hideg kútfőhöz: e vágy pi­henni nem enged s én fáradt utas kibontakozva a csá­bítónak karjai közül, elfeledek minden faradságot, ha »A hivek seregében Örvendek szép éneklésben« s akkor Uram »Ugy tetszik mintha vigadva Ott volnék, hol a meny lakói A. te királyi székednek Előtte letelepednek.« Dávid, a koronás költő azt látja, hogy a csillagos ég pompája, a nap tündöklő világossága, a rezgő harmat ragyogása, a tűz, a szélvész, a hegyek cédrusai, a völ­gyek folyóvizei, az ég szárnyasai, a föld s a tengerek mélységeinek is minden lakói s a mennyei seregek mind, mintegy hatalmas kórus az Úr dicsőségét, bölcseségét és igazságát hirdetik s Dávid lelkesült hite lelkesít, Istenbe vetett erős bizodalma hódít és elragad s látva, hogy min­den világok szép harmóniában zengenek éneket az Úr jó voltáról, hogy : az egek hirdetik az erős Istennek di­csőségét és az ő kezeinek munkáját hirdeti ama »kiter­jesztett erősség« : még a tudásában, bölcseségében elbi­zakodott ember is kiejti kezéből az ő muló dicsőségének, romlandó nagyságának gyarló eszközeit, más bölcseséget keres és a hitnek, az Isten után vágyódásnak szelíd szava biztató éneke kél ajkán : »Hát én, kibe lelket a jó teremtő telt, Némán vesztegeljek s ne dicsérjem őtet ?< Sokszor azt hisszük, hogy lelkünk békéjét elvesz­tettük örökre, sok embernek életében a boldogság hirtelen muló, mint a cikkázó villámlás fénye, a mely után csak annál mélyebb a setétség, annál setétebb a bánat; de szóljon a harang, hívjon e szent helyre s itt a béke visszatér, a fájdalom eloszlik ; e szent falak megtörik az élet békétlenséget szerző harcainak minden hullámait, itt a kegyelemnek örök napja tündököl, lelkünket a Krisztus beszédje termékenyíti, az ének ringatja s ettől felderül a szenvedő orcája, megbékél a nyugtalan lélek, a fáradt zarándok megpihen, erői megujulnak, hervadt reményei újra zöldelnek; az akaratlanul betévedő bűnös is az Úr szavára, az ének zengésére lelke ébredését érzi, lelki­ismerete vádló szavát hallja s felriadva keres életének új ösvényt; a vigasságos szív öröméről zeng, a csalódott lélek panaszát kesergi el, a bűne tudatára ébredő szive mélyéből hozza fel bánata könyeif. . . : mindenek meg­csendesednek, megbekeinek s ének után, mint zugó szél

Next

/
Thumbnails
Contents