Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-12-17 / 51. szám

s igazi öröm hallani, hogy az oxfordi és cambridgei egyetem díjait ép azok nyerik el sok esetben, a kik egyszersmind az evangéliumi mozgalom vezetői is. De nemcsak müveitek, hanem apostolok is, mert fogadást tettek arra, hogy akármilyen pályára lépnek : az Isten országa terjesztésére, embertársaiknak a Krisztushoz vezetésére mindent, a mi erejüktől telik, megtesznek. Sőt sokan arra is fogadást tettek, s a fogadásukat már körülbelől 600-an be is váltották, hogy mint hittérítők a pogányok közt töltenek legalább néhány évet. Es most Londonban, buzgó imádságok után, a melyek a szívből törnek elő, s a meghallgatásról bizonyosak, arról fognak tanácskozni, hogy ama régi ós mégis örökké új evangéliumot, a melyet a vakhit meg nem ronthatott s a hitetlenség, bárhogy próbálta is, meg nem hamisíthatott, a mely már minden néphez, szóles e világra eljutott: hogyan juttassák el minden egyénhez? Hát Magyarország? Fájdalom, Magyarországról még csak szó sincs abban a könyvben, a melyből az evangéliumi diákegyletekre vonatkozó adatokat vettem. Itt még a tlieologusok is táncmulatságokat rendeznek, s arra, hogy a nem theologus ifjakat a Krisztusnak megnyerni igyekeznénk, alig merünk gondolni. Legfeljebb a budapesti ref. ifj. egylet diákosztályát említhetjük e tekintetben, meg az eperjesi theologusok belmissziói egyletét. E két egylet képezi magvát a magyar evangéliumi diákszövetségnek. A budapesti ifjúsági egylet arról is gondoskodott, hogy a londoni kongresszuson Magyarország távollétével ne tündököljön s felkérte Hamar István theologiai tanárt, hogy a kongresszuson a magyar evangéliumi studenseket képviselje. Eddig a budapesti ifjúsági egyleten kivül csak az eperjesi theologusok belmissziói egylete adott megbízást Ilamar István urnák. Vájjon máshol nincsenek ifjak, kik e nagyfontosságú gyűlés iránt érdeklődnek? És nincsenek tanárok, a kik az ifjakat a Krisztusért való munkára megnyerni igyekeznének ? Vajha az Isten Lelke nyitná már fel szemeinket, hogy ne igyekeznénk magunkat is, másokat is távoltartani az Isten kegyelmének forrásaitól ! Vajha látnók már be, hogy nem a tudomány tart vissza bennünket a megfeszített ós feltámadott Krisztustól, mert hiszen a londoni kongresszusra jelentkező tanárok még tudósabbak is, mint mi vagyunk, hanem a sziv keménysége, a lélek büszkesége s a természeti ember szűklátkörűsége ! Vajha megtanulnánk imádkozni ós pedig imádkozni igazán, nem imádkozó frázisokat elszavalni, hanem eget ostromolni, Istent áldani, bűneinket megvallani s az Urat abban a biztos hitben kérni, hogy a Lélek segít bennünket kimondhatatlan fohászkodásokkal! Szakítsunk már egyszer minden hitetlen ós élettelen theologiával és lássuk be, hogy sem orthodox hitrendszerekkel, sem Baur-féle vagy másféle elméletekkel a lelkeket megnyerni s az Isten országa iránti érdeklődésre indítani nem lehet. Ha pedig csak bátortalanságból vagy becsületes kételkedésből nem hiszünk : kísérjük figyelemmel az Istennek egy-egy olyan csodás cselekedetét, mint a minő a londoni, kongresszus lesz. Lássuk meg, hogy csak a hivő, az evangéliumi protestantizmus képes ily nagy dolgokat művelni. Lássuk meg, hogy a Krisztus nélkül, az isteni tekintély nélkül a protestantizmus csak zűrzavaros tömeg, mely az üdvösség után vágyódó lelkeket kielégíteni nem képes. Jusson eszünkbe, hogy amint amaz egy fundamentumot kilökjük lábaink alól, megszüntünk egy ház lenni, mert X. úr nézetei, a melyeket 15—20 év múlva Y. úr nézetei váltanak fel, sem elegendő alapot nem nyújtanak, sem kellő lelkesültséget a cselekvésre nem adnak, sem az összetartozás érzetét nem erősítik, sem kellő védelmet a bűnök és kísértések ellen nem biztosítanak. A római egyháznak nincs jobb szövetségese, mint a hitetlen, száraz és élettelen protestantizmus. Míg ellenben a vatikáni zsinatra, az az által teljes zsarnoksággá fejlesztett pápistaság e nagy gyűlésére, s másfelől az evangélium ellenségeinek tombolására nincs jobb felelet, mint egy-egy ilyen londoni kongresszus. Hatalmas, impozáns, méltóságteljes és a siker biztos reménye által erős. Valóban az evangéliumi protestantizmus megdicsőülése az, a mikor a művelt és tudós elmék százai, felékesítve a tudomány mindenféle vívmányaitól, bizonyságot tesznek arról, hogy a protestáns út jó út, de csak akkor, ha az elejón meg nem állunk. Az igazságot nem lehet, nem szabad külső eszközökkel, földi, emberi tekintélylyel másokra ráerőszakolni. De az emberi lelkeket nem is szabad az örökös kétely, kutatás ós bizonytalanság állapotában megtartani. A londoni kongresszus arról való bizonyságtétel lesz tehát, hogy az emberi lélek, elvetvén az emberi tekintély bilincseit, kutatott, keresett, gyötrődött, de nem akar örökké keseregni, mert feleletet talált a kijelentésben, bókét és igazságot a Krisztusban, s épen azért a tudományok magaslatain állva, még nagyobb odaadással fogja hirdetni azt az evangéliumot, a mit a Krisztus első, egyszerű tanítványai hirdettek. Szabó Aladár.