Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-12-10 / 50. szám

lyozza, lefokozza, vagy bezárja akármelyik protestáns iskolánkat. Fináczy adatszerűen kimutatja, hogy 1740-től 1772-ig a lutheránusoknak 5, a kálvinistáknak 3 magasabb iskoláját fokozza le a kormány a grammatikáig; még pedig a Selmecbányáit és körmöcbányait 1748-ban, a kassait 1873-ban, a besztercebányait és osgyánit 1756-ban; a ceglédi református főiskolát 1753-ban, a szatmárit 1754-ben, a nagybányait 1755-ben. Négy protestáns nagyiskolát pedig, úgymint a győri lutheránust és kálvinistát 1749-ben, a pápait 1752-ben, a rimaszombatit 1771-ben, egészen beszüntetett a »kegyes« királyasszony atyáskodó kormánya. A melyikbe meg nem köthetett belé, azt furfangos módon az anyagi erejében gyöngítette a politika. Kitalálta az ünnepi legációk beszüntetését, hogy a supplikációkból ne táplálkozhassanak az iskolák; protestáns helyeken eltiltotta az iskolák községi segélyezését, hogy ebből a forrásból se erősbödhessenek iskoláink. S mikor e miatt a prot. tanuló ifjúság a külföldi egyetemekre tódult, megszorította s a sok herce-hurca miatt csaknem lehetetlenné tette a külföldre járást is, hogy a külföld magasabb kulturális erőit is elzárja a magyar protestantizmus elől. Az egyházak és iskolák elnyomásában és üldözésében különösen Barkóczy primás tünt ki találékonyságával és vasszigorával. A protestantizmus kulturális megbénítására hozták be a könyvreviziót és a sajtó cenzúrát is. Cenzúra jelentette a kiadandó könyvek kéziratainak előzetes megvizsgálását, revizió a hazában és a külföldön kinyomatott könyvek utólagos felülvizsgálását. Az egyházi és theologiai műveknek a jezsuiták voltak a revizorai és cenzorai s Fináczy tömérdek adattal bizonyítja, hogy a , jezsuiták mily bámulatos furfanggal dolgoztak e tekintetben is. Ezek gyűlölködése tiltja el Luther bibliájának a hallei árvaházban 1755-ben eszközölt kiadását, ezek koboztatják el a Károli-biblia utrechti (1730.) és bázeli (1764.) kiadását; ezek semmisítik meg számos egyháztörténeti, egyházjogi, iskolai, prédikációs stb. könyvnek, káténak, Hübnernek kiadását. És ha a könyvek tartalma ellen elfogadható kifogást emelni nem tudnak, akkor éveken át addig huzzák-halogatják a revíziót, míg a tulajdonos befáradott a sok reklamációba és veszni hagyta a könyvet. Gönczy András gencsi ref. lelkész 6 évig nem kapja vissza könyveit, három lelkészjelölt külföldről hozott könyvei 12 esztendeig vannak revizió alatt. Hasonló kegyetlenséggel végezték a jezsuiták a cenzúrát is. Valóságos irtó háborút indítanak a prot. termékek ellen. Sokszor egészen nevetséges csekélységek miatt tiltják el a prot. kéziratok kinyomatását. S a revizorok és cenzorok önkénvkedése ellen hiába folyamodtak a királynőhöz a protestánsok, mert mindig a jezsuitáknak adott igazat a részrehajló udvar. Ilyen és ezekhez hasonló intézkedésekben nyilatkozik meg a Mária Terézia-korabeli közoktatási politika, melynek az volt a vezérelve, hogy tetszetős eszközökkel s esetleg gyöngébb nyomással pápistává és osztrákká, az összbirodalom hű alattvalójává, tegye a magyart. A könyv II. részében a közoktatás állapotával ismertet meg a szerző, a ki az 1766. évi állapotot veszi alapul, mivel ebben az évben hajtotta végre a kormány a híres iskola-invesztigációt. Ez a rész tehát hivatalos adatok nyomán készült iskola-rajz. Magyarországon a mult században kizárólag az egyházak az iskolafentartók. A római kath. egyháznak az összeíráskor (1766-ban) 65 közép és felső iskolája volt, melyek közül 31-eta jezsuiták, 22 őt a piaristák, a többi 12-őt a dömések, bencések, premontreiek, ferenciek stb. láttak el. A protestánsok között a lutheránusoknak 1766-ban Fináczy adatai szerint 26 közép és felső iskolájok volt, melyek között 13 kis-gimnázium, 9 nagy-gimnázium és 4 főiskola (Eperjes, Lőcse, Pozsony, Sopron.) A kálvinisták közép és főiskoláinak száma 40 volt, melyek között a debreceni és sárospataki igazi alma materek, a többiek pedig azoknak typusai után alakult partikulák. A partikulákat Fináczy öt csoportba osztja, melyek közül az első és másodrendű partikulák még kisebbszerü főiskolák voltak (pl. M.-Sziget, Miskolc, H.-M.-Vásárhely, N.-Kőrös, Kecskemét, Losonc, Rimaszombat), a többiek a mai fő-és algimnáziumoknak megfelelő középiskolák. Mindezeket körülményessen ismerteti, tárgyilagosan méltatja és érdekesen jellemzi Fináczy könyve. A népiskolák állapotrajza szintén érdekes, bár elég szomorú. Az 1770. évi összeírás adatai szerint Magyarországon mindössze csak 4000 elemi iskola volt, tanító pedig még kevesebb s ezek között is mintegy 2000 olyan iskolamester, a ki egyúttal nótáriusa is volt a falunak. Legtűrhetőbb volt a református népiskolák helyzete, mert ezekben többnyire a két anyaiskolából, a debreczeni és pataki kollégiumból kikerült rektorok és preceptorok tanítottak ; azután a kir. városok iskoláinak az állapota, mert ezeknek az iskoláknak szintén képzettebbek voltak a tanítói, rendezettebbek a viszonyai és az épületeik is jobb felszerelésűek voltak. A kálvinistáknak mintegy 600, a lutheránusoknak 179 elemi iskolájoií volt, a többieket a római kath. egyház tartotta fenn. Állami és községi népiskola akkor még ismeretlen volt. A III. rész az új szellem ébredését és a tanügyi reformkísérleteket ismerteti. Első jele az volt az új szellem ébredésének, hogy a tanúgy politikai ügygyé kezd válni. Külön fejezetben ismerteti az úgynevezett Barkóczy-provizoriumot, melynek idején az összes r. kath. iskolaügy e nagy erélyű, de nagy hierarcha és intoleráns férfi kezébe összpontosult. Megemlékezik a Pálffy Miklós gróf országbíró elnöklete alatt létesített tanulmányi bizottságról, mely az egész közoktatás reformálására volt hivatva. Tüzetesen ismerteti és méltatja a nagyszombati egyetem reformálását, a három régi kar (theol.. filoz. és jogi) újjászervezését és az orvosikar felállítását. De egyszersmind egyenesen rámutat ama jellemző tényekre, hogyan foglalt mind nagyobb és nagyobb tért az egységes összbirodalom eszméje a közoktatás irányításában, hogyan kezdi meg Mária Terézia a tanügyi adminisztráció központosítását, hogyan indítja meg a nemes ifjak bécsi és