Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-12-10 / 50. szám

a kihörgött lélek. Másnap pedig két gyermeket temet egy boldogtalan anya. Óh! »vajha megszakítanád az egeket!« Szép ruhát készít gyermekének gondos kezekkel az édes anya. Nem kíméli fáradságát, nem sajnálja a selymet, a bársonyt, ha a szájától kell is megvonnia. Óh mert azon a nagy vásáron szépen öltözve kél a lány. S azután viszi a saját gyermeke testét eladni a gyalázatnak, lelkét a kárhozatnak. Óh! »vajha megszakasztanád az egekeU te Irgalom! Járja a játék, forog a pohár. Üregéből kidüled a szem, clobogásában megáll a sziv, a jó szerencse várása, a szenvedélytől kicserepeseclett ajk inkább suttogja mint mondja: nem jött meg! Odahaza hidegtől elkónyszereclve várja az éhező család a kenyérkereső apát, Az üres lakás, a kék foltok gyermek és hitves testén, a tegnapi és az előtti veszteséget gyászolják. Miért nem »szakítod meg az egekeU, hogy leszállanál! Milyen hatalmas ifjú sereg, egy esztendő reményei, s anynyi édes anyai szenvedésnek, atyai gondnak gyermekei kelnek szárnyra, hogy megkezdjék az élet harcát. Mely nemes lehet az eszme, milyen hatalmas a gondolat, mely lelkesedésre gyújtja szivüket, milyen dicső a küzdelem, melyre keblet tárnak? Valóság, köd vagy talán? Lidércfény az, a mi előttük jár vezércsillag gyanánt, s gyalázatos gyönyörön puhítja el az egészséges testet; hitvány kicsinyes eszmék hajszolásában teszi tönkre az ép lelket. A piros orcáknak, ruganyos lelkeknek gyermekei, olyan hamar sápadtan, összetörve keresik a halált. Óh ! hogy meg nem » szakítod az egeket, hogy leszállanál !« Érthetetlen idő, mikor az erős, büszke férfi kénytelen megvallani, hogy ismerem, tudom jól, mi volna az igaz, de magasabb raisonból nem követhetem, mert az állásomba kerülhetne talán. Inkább vesszen becsület, család, tisztesség, egyház, haza, csak az exisztencia maradjon biztosítva. Mint véres koncon az éhes ebek, úgy marakszik az ember emberrel azon, hogy kinek legyen többje abból, a miről jól tudja mindenik, hogy csak por és hamu. Nem tudom, nem tünt-e fel már másnak is, hogy korunk legnagyobbszerű harcai a matéria körül forognak, míg az eszmék rég eltemetve már, ott is a hol oltárt emeltek neki. Hihetetlen nemzetség, melynek legfőbb dicsekvés©, hogy haldoklik, hogy sülyed, hogy dekadens. Agóniájában azután úgy tesz, mint az önkívületben levő beteg szokott, összetépi párnáit, beteg teste, lelke nyugvó helyét. Összetépi a családi élet szentségét, a becsület tisztaságát, a hit erejét, mindent, mindent a mi szent és nagy s a mit csak deliráló keze elér. Szörnyűség ! Egy haldokló kor, mely nem is kiván élni, mely erővel nyomja fejét a becstelenség, a bűn posványába, mely móg művészetében és költészetében is csak fonákot, burleszket tud teremteni. Mely mulat a házasságtörésen, gyönyörködik az epileptikus vonagláson, melyet csak ópium ingerel. Egy kor, melynek nincs reménye, nincs szeretete, nincs gyűlölete, egy kor, mely kábultan tompán várja a halált. Óh ! mikor »szakítod meg az egekeU hogy leszállj! Biztass bennünket fényes sugár, betlehemi csillag távoli fényes sugára, mely átvilágítasz a sötéten, biztass ! Istennek népe, evangeliumi keresztyén Anyaszentegyház, ti Sionnak őrei: »Vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet !« Vigasztalás kell ennek a világnak, mert nagyon szomorú, nagyon boldogtalan. A boldogtalanságot, a panaszt, a haldoklást nem lehet eltheorizálni. Az megvan és kiált akkor is, mikor néma. Óh! ha mi csakugyan fel tudnánk menni, oly magas hegyre tudnánk felmenni, hogy sörömmondó szavunkcc elhallatszanék minden boldogtalan, szomorú szívhez : »Imhol jő a ti Istenetek !« akkor tudnánk igazi adventet szerezni a világnak. »Ne félj, emeld fel szódatíc evangéliumi keresztyén egyház, hirdesd el a világnak, hogy a mi embereknek lehetetlennek látszik, az immár nem lehetetlen, mert: »Ime az Úr Isten jő el nagy hatalommal, kinek karja erős« egy halott világot feltámasztani. A hol találsz durvaságot, sötétséget, babonát, gyűlölséget, keseredett szivet, gyászos lelket, halál pusztítását, élet veszedelmét, szeretetlenséget, kicsiny hitet, könyhullatást, kétségbeesést, bűnnek láncait; a hol hallasz sóhajtást, nyögést, fogcsikorgatást, eget ostromló átkot, bűnös ajak jajdulását, gyászt, reménytelenséget : ott mondd el e te örömhíredet: »Imhol jő a ti Istentek«, kinek cselekedetei 0 előtte vannak. Ki elvégezte volt magában megváltani ezt a boldogtalan földet, s kinek cselekedetei csakugyan »előtte« vannak mindenkinek, a ki látni óhajt és tapasztalni vágyódik. Óh ! szelíd fényű adventi napok, összeszőve emberi boldogtalanságból, isteni bizonyos kegyelem égi fényéből, segítsetek hirdetni nekünk a mi Istenünk közeledését. Annak az Istennek közeledését, a ki közel van minden alázatos szív-