Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-11-26 / 48. szám

delmessó válhatnának reánk nézve is és kockára tehetik azt a haladást, melyre oly büszkék vagyunk és a mely nekünk annyira drága. Nem csupán a főváros az, a honnan az erkölcsök romlása és a társadalom hanyatlása miatt felhangzanak e panaszok. Emlékezzünk csak azokra az agrár-szociális mozgalmakra, melyek az Alföldnek leggazdagabb megyéiben ütötték fel fejüket. Emlékezzünk arra a nyomorúságra, melybe a rutén vármegyék lakossága a mi könynyelműségünk folytán, a vérszopó uzsorások kegyelméből belekerült. Túl a Királyhágón, Erdély bércein nem régen konstatálták, hogy több vármegyében egy rettenetes betegség, a pellagrá lépett fel, mely az embereket eleinte munkaképtelenné teszi s azután az őrültek házába hajtja. Es ennek a pellagrának oka a hitvány, ki nem elégítő táplálkozás, mert azon vidéknek lakói évek során át, alig jutnak ahhoz, hogy húst költhessenek el. Ezek a vagyoni nyomorúságot illetik. De módunkban van hivatalos adatokat idézni arra nézve, hogy erkölcsi tekintetben sem állunk jól, hogy a jogi érzék gyengül s a bűntettek és vétségek száma évről-évre megdöbbentő pontossággal szaporodik. Erre vonatkozólag legyen szabad néhány adatot idézni. Bűntettek és vétségek miatta járásbíróságok 1'894-ben 63,726,1898-ban 69,166, a törvényszékek pedig 10,198, illetőleg 11,169 egyént büntettek meg. Az elítéltek száma tehát nö. De a mi ennél még rosszabb a növekedés leginkább az ifjú bűnösökre esik. Növekedést látunk a 16-ik évtől fel a 24-ik évig, tehát épen a kezdő ifjúság évében. De szaporodnak a 16-ik évnél fiatalabb bűnösök is. A fővárosi rendőrség jelentései tele vannak erre vonatkozó panaszokkal s abban kulminálnak, hogy a rendőrség jóformán képtelen lesz feladatát megoldani, ha ez a rothadás, az ifjú lelkeknek ez a megbomlása az eddigi arányokban terjed és nő. Magyarországban a nyolcvanas évek első felében átlag csak 1348 öngyilkos volt. 1895-ben 2303, míg 1898-ban a számuk meghaladta a háromezret. Ezzel szemben az utolsó évben csakis 885 gyilkosságot követtek el, tehát több mint háromszor annyi ember emelte kezét saját magára, mint a mennyit a gyilkosok pusztítottak el. Fel kell említenem azt is, hogy az őrültek száma folytonos és feltűnő módon szaporodik és oly csekély nálunk az igazi keresztyén szellem, a szenvedő felebarátaink iránti jóindulat, hogy az őrülteknek csak egy csekély százaléka helyezhető el az őrültek házában, a többi pedig nem egy esetben a lehető legrosszabb körülmények között éli le amúgy is nyomorult életét. Nem akarok ezen a szomorú mezőn tovább menni. Azok a tények, a melyeket felhoztam, eléggé bizonyítják társadalmunk betegségét; bizonyítják azt, hogy az egyes téreken különösen pedig a vagyon felhalmozódása körül felmutatható haladás mellett erkölcsi tekintetben, sőt fizikailag is, nagyon erősen sülyedünk. Míg egyes társadalmi rétegeknek clolga nagyon is jól megy, az alatt mások sokat szenvednek, nagyon sokat kénytelenek nélkülözni s ebben a korban, a midőn a civilizáció érzékenyebbé s a szenvedések iránt fogékonyabbá teszi az embereket, minden csapás, mely bennünket ér, mélyebb reakciót, elégedetlenséget költ fel. Tűrni, panasz nélkül szenvedni, megnyugodni és Istenbe vetett bizodalommal várni a jobb jövőt, arra ma nagyon kevés ember hajlandó. Nem csoda tehát, ha ilyen viszonyok között, a milyeneket fentebb vázoltunk, megterem a socializmus magja, a mely nem egyéb, mint tiltakozás azokkal nyomorúságokkal és szerencsétlenségekkel szemben, a melyek az alsó osztályokat nyomják. Es ha orvosló kezekre nem találnak, a nyomás annál nagyobb lesz, minél inkább szaporodik a vagyon, minél inkább fejlődik az ipar és kereskedelem s ezzel együtt az önzés. Nem foglalkozom azzal, hogy milyen volt a szocializmus az egyes nyugati államokban, milyenek voltak aspirációi és milyen borzasztó tettekre szánták el egyesek magukat, hogy ezeket a követeléseket megvalósítsák. Csakis arra terjeszkedem ki, hogy röviden körvonalozzam egyházunk feladatait e téren és érthetővé tegyem tisztelt hallgatóim előtt, hogy legfőbb ideje annak, hogy tettekre serkentve Isten nevében munkához fogjunk. Azok az állapotok, melyekre fennebb utaltam, a dolgozó osztályoknak a fensőbbekkel való összeütközése onnan erecl, mert a régi keresztyén ideál, »szeresd felebarátodat, mint ten magadata elhalványult. Az emberek önzők lettek alant és fenn, nem erkölcsi célok, hanem az anyagi haszon vezeti őket és (miután a közgazdaság feltalálta azt a jelszavat, hogy a szabad verseny a haladásnak és fejlődésnek alapja) a haladás nevében gázolják agyon az erősek és hatalmasok a gyengéket, a kis embereket. Más részről az erkölcsi tartalmától megfosztott munkás osztály vak dühhel támad a társadalmi rend és annak képviselői ellen. Visszaesünk a régi idők durvaságába, oda, a hol az erő és hatalom döntött el minden kérdést. A materializmus folytán vallástalanná és azzal egyidejűleg erkölcstelenné alakuló társadalomban elvesznek az erkölcsi alapok, a melyeken biztosan nyugodhatott volna. Az orvosság tehát az, hogy korlátoljuk a felsőbb