Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-10-22 / 43. szám

öt korona volt. Trierben egy ember karját összetörte egy puska lövés; az orvosok amputálni akarták, de egy 10 korona értékű Bosco éremtől magától meggyógyult. Sváicban is sokan meggyógyultak e medaillonoktól. Sőt még arra is akadt példa, hogy rosz tanulók átestek a vizsgán bizonyos számú medaillont vásárolván. Különösen hatásosak minden baj és betegség ellen a »két színre« festettek. Ezek drágábbak is. A Bosco társulat igen jó üzleteket csinált eddig Német, Francia és Olaszországokban. Ez elvakultsággal szemben igen jól esik olvasnunk azt a tanulságos esetet, mely nem rég történt Florencben. Egy szegény protestáns asszony súlyosan megbetegedett. Egy magas rangú r. katholikus hölgy (hercegnő) meglátogatta, s a rábeszélés minden művészetét elővette és kimerítette, hogy ezt az eltévedt juhot visszavezesse az egyedül idvezítő egyházba. Két óráig tartott a küzdelem, de a nő megingathatatlan maradt. Végre is az űrhölgy elő vette tele erszényét s a beteg elé tartva így szólt: »Lásd, ezt a te számodra hoztam . . . tedd le a hitvallást és vedd fel a kommuniót (az én házi kápolnámban is megteheted) tied lesz az a pénz*. De ez a súlyos argumentum sem hatott. »Vessz el magad és a te pénzed is« válaszolt a beteg, s a hercegnő megszégyenülve távozott. Gyóntató papja alig tudta megvigasztalni, hogy egy szegény protestáns így megalázta. Chr. W. után —a—s. NEKROLOG. Tatár János. 1824—1899. Egy minden tekintetben kiváló, az egész lelkészi kar közül kimagasló, nagy tudományú, ékesen szóló, minden keresztyén erényben tündöklő lelkipásztor volt az, a kinek a neve itt olvasható, s a kinek gyászos elhunytáról értesítést adott e lap mult heti száma is. Csoda-e, ha halálhírének vételekor a legmélyebb fájdalom, a legnagyobb keserűség és bánat érzete hatotta át keblünket?! Hiszen egyházunknak büszkesége, dicsekedése volt ő, a buzgó, a hithű, a puritán jellemű lelkipásztor. És most már nincs többé. Óh! mily nehéz dolog a változhatatlanba belenyugodni. Tudni azt, hogy nem szólanak többé, hanem megnémultak örökre azok az ajkak, a melyek csaknem 46 éven keresztül oly szívhez szólóan, oly lelkesedéssel, oly lángoló hittel, apostoli buzgósággal, csüggedést sohasem ismerve hirdették a megfeszített Krisztus drága evangéliumát. Mily leverő tudni, hogy nem látjuk test szerint többé azt, ki oly buzgó volt a reá bízottakba^ hogy még akkor is, midőn a testében már évek óta gyötrő kór kínozta : elsőnek tartá a kötelesség teljesítését, s ha csak hivatása, mint egyházmegyei tanácsbirót, más felé nem szólítá, mindig maga végezte népes egyházában a bizony sokszor sok faradsággal járó lelkészi szolgálatot. Fáj elveszíteni azt a lelkipásztort, a ki úgy szerette a szolgálatot, melyet vett az Úrtól, hogy még utolsó napjaiban is itjúi tűzzel festette előttem a lelkészi hivatás fönséges voltát, s azt mondá, hogy bár sok méltatlanságot szenvedett is lelkipásztori pályáján, még is, ha százszor kezdené is elől az életet, mindig azt választaná, mert e pálya fenséges, fenségesebb a királyénál. A király emberekkel áll összeköttetésben, de a lelkipásztor Istennel társalog, annak dicső dolgait hirdeti. Óh mily nagy mértékben repesett lelke az örömtől, — mily boldogság sugárzott összeráncolt arcán, midőn ezeket mondá, s biztos hittel, biztos reménynyel említé, hogy hiszi: a jő Isten megengedi még neki az ő oltára körül való forgolódást. De a jó Isten akarata másként végzett. Megszűnt dobogni a nemesen érző szív ; kialudt a nemes életnek fáklyája, a mely gyülekezete, egyháza s a közboldogságnak munkálásában hamvadt el. Most már elvesztettük őt. Most már méltán így kesereghetünk a siralmak írójával Jeremiás prófétával: »megszünt a mi szívünknek öröme, siralomra fordulta mi örömünk, elesett a mi fejünknek koronája, jaj most nekünk.« Bizony méltó okunk van a siralomra, méltó a mély bánatra, hiszen árván maradt gyülekezete tudja, mily sokat veszített ő benne. Hiszen hűséges szolgája volt ő a megváltó Jézus Krisztusnak, ki érette mindent örömmel szenvedett. Fáradhatatlanul, semmit sem vonakodva hirdette az evangéliúmot s építgette a hitnek templomát. Egyházi szónok volt ő a szó nemes és valódi értelmében, ki a legutolsó időkben is oly hévvel hirdette az Isten igéjét, hogy a 75 év egyáltalában nem látszott meg azon. Életével is felmutalá, hogy milyennek kell lennie a Krisztus vitézének. Mindenkivel szemben nyájas, barátságos volt ő. Vidám és derült kedélye bearanyozá a környezetet, melyben megfordult; s olyan volt mindenkor s mindenkivel szemben, a milyennek az evangélium hű szolgájának lennie kell. Életrajzi adataiból álljanak itt a következők. Született. a megboldogult Csanád vármegye székhelyén, Makón, az 1824-ik év szeptember utolján, vagy október elején. Születése napját pontosan nem lehet megállapítani, a mennyiben a születési nap nincsen az anyakönyvben bejegyezve. Szülei voltak : Tatár János és Baky Zsuzsánna. Egyszerű emberek, de kikről a megboldogult löbbször említé, hogy buzgók s vallásosak valának. Elemi és gimnáziumi tanulmányait Makón és Hódmező-Vásárhelyen — kitűnő eredménynyel — bevégezve, az 1844-ik évben a debreceni alma mater fogadta kebelére, s onnan, amaz örökké nevezetes 1848-ik évben került ki, mint végzett hittan-hallgató. Ama nagy napokban tudott volna-e a tevékeny ifjúi lélek pihenni ? Bizonyára nem, hanem szolgálta hazáját, mint az első független minisztérium hadügyminiszterségének fogalmazója, majd később mint honvédielkész. De e dicső napoknak csakhamar vége lett. Letéve a kardot, felvette palástját s 1854-ben, részint mint gimnáziumi tanár, részint mint segédlelkész munkálkodott Hódmező-Vásárhelyen. Az 1854-ik évben foglalta el rendes lelkészi hivatalát Szeghalmon, s attól fogva halála napjáig itt szolgált.