Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-10-22 / 43. szám

53. t.-c. 24—25. §-aira, hangsúlyozta, hogy nem tartja az adók kényszer útján való behajtását aggasztónak, mert ezen törvény szerint az, ki egyházunkból kilépve, más egyházba lépne át, köteles előbb eddig hátralékos adóját befizetni, az pedig, ki magát más egyház bebelébe fel nem vétetné, hanem felekezeten kivül maradna, még további öt éven át volna köteles egyházi adóját fizetni. Hogy pedig az ilyen kilépési esetek teljesen elmarad­janak, vagy azok legalább is a minimumra redukáltas­sanak, az leginkább az adókivetés kellő körültekintéssel és méltányossággal való eszközlésétől és a cura pastora­lisnak mi módon való gyakorlásától fog függeni. Méltá­nyosan megállapított adótételnek, — bár kényszer útján való — behajtása egy magában még nem indíthatja hit­feleinket. a kitérésre. Székesfővárosunk örvendetes és rohamos fejlődésé­nek természetszerű következménye, hogy a nagy területeken elszórva élő hitfelek kellő nyilvántartása, s ezek között az egyháziasság és hitélet ébrentartása egy központból többé nem lehetséges. Valamint a székes-főváros közigazgatását decentra­lizálni kellett az egyes kerületekre, épen úgy szükségessé vált a decentralizáció egyházunk működési terén is. Nem valamely előzetesen megállapított terv szerint, hanem a szükségességhez képest alakultak meg egyhá­zunk kebelében is az eddig fennálló I.—II. kerületi, a kőbányai és a zuglói helyi bizottságok vagy úgynevezett lelkészi körök, s az alakulásnak ez a módja legjobb bizo­nyítéka az intézmény életrevalóságának, s ez okból az tovább fejlesztendő volna. Ezek mintájára volnának tehát a IV., V., VI., VII., VIII. és IX. kerületekben hasonló helyi bizottságok, illetve lelkészi körök alakítandók, mely helyi bizottságok vagy lelkészi körök, a szorosan véve nem egyházi teendők, u. m. számadások, pénzkezelés stb. terhétől felmentendő lelké­szek vagy ezek helyetteseinek vezetése mellett ezen kisebb körökben kifejthető sokkal intenzivebb tevékenységgel erős egyházias életet teremtve, egyúttal az adókivetést is igaz­ságosabban, a helyi és egyéni viszonyok alaposabb isme­retével és több bizalmat keltő módon hozhatnák javas­latba, s az adó-beszedést is több sikerrel gyakorolhatnák. Ezen kisebb körökre volna még bízható az adó­kivetés elleni felszólamlások tekintetében adandó vélemé­nyes javaslattétel is. Az egység megóvása és fentartása céljából ezen lelkészi körök, illetve helyi bizottságok üléseiről felveendő jegyzökönyvek az eddigi szokásnak megfelelőleg az egy­háztanács elé volnának terjesztendők, az egyháztanács határozna az adó és más ügyekben, a helyi bizottságok pedig legalább is az év végén helyi érdekű jelentéseiket és kívánalmaikat az egyháztanács elé terjesztenék. Mindezen teendők, úgymint a hívek kellő nyilván­tartása, az egyházi adók kivetésének és behajtásának munkálatai ma legnagyobb részben lelkészeink vállaira súlyosodnak. Nem lehet ez helyes, mert lelkészeink ez által elvonatnak magasabb feladataik teljesítésétől. Ez okból az értekezlet szükségesnek nyilvánította, hogy a helyi bizottságok munkálatainak egyöntetű veze­tése, azoknak egy egészszé leendő összevonása és a köz­pontból való irányítása céljából egy központi felelős szám­vevői hivatal szerveztessék, mely a nem szorosan egy­házi ügyeket intézze. Mélyen tisztelt értekezlet! Az előadottakban ismer­tettem a kérdéses javaslatot, mely fölött érdemben hatá­rozni, egyháztanácsunk bölcseségének van fentartva. A javaslat e helyütt való ismertetésének célja a dolog ter­mészeténél fogva nem lehetett más, minthogy törekvé­seinket, szükségleteinket ezen önkénytes társadalmi szövet­kezet, a belmissziöi értekezlet előtt tágabb körben is eszmecsere tárgyává tevén, nagybecsű véleményeik nyil­vánításából, törekvéseink helyesléséből, különösen pedig a testvér ágostai evang. egyház által e téren tett tapasz­talatok közléséből, kitűzött céljaink megvalósíthatására új erőket gyűjthessünk. Dr. Kiss Károly, a budapesti ref. egyház ügyésze. ISKOLAÜGY. A reformáció emléknapjának iskolai megünneplése. Kétségtelen, hogy az ünnepek rendkívüli befolyást gyakorolnak a valláserkölcsi életre. A midőn egyik-másik ünnepünk közeledik, lelkünk önkéntelen készülődik az ünnep tényének elfogadásához, s az ünnep napján azon vágyakozással keressük Istennek házát, hogy Szentlelke által megerősíttessünk; hogy hitünk szálaival összekössük magunkat amaz Örökkévalóval, ki nekünk nemcsak hatal­mas Istenünk, hanem kegyelmes Atyánk is a Jézus Krisz­tusban. A róm. kath. egyház, fölismerve az ünnepek nagy fontosságát, nemcsak a Krisztus élete váltság-tényeinek, hanem egyes kiválóbb embereinek emlékére is ünnepeket rendelt, hogy híveinek lelkében folytonosan ébren tartsa azt a hangulatot, a mely vallásuknak s egyházuknak erősítésére, s az ezekhez való ragaszkodás fokozására szolgál. A reformáció tisztító tüze ez utóbbi ünnepeket mint sok egyebet is, elsöpörte egyházunkból s visszaállí­totta e tekintetben azt az ősi keresztyén gyakorlatot, hogy csak a Krisztus éiete váltság-tényeinek emlékére szentel­jünk ünnepeket. És ez nagyon jól van így, — mert ha hívek akarunk maradni az evangélium egyszerűségéhez, felséges elveihez és az ős-keresztyén egyház szervezeté­hez, akkor egyházunkban nem lehet helye semmiféle em­ber-dicsőítő ünnepnek sem. Mi nem embereknek, hanem az Isten dicsőítésének és az isteni igazságok diadalmá­nak szentelünk ünnepeket. De épen ezért, mivel ünnepeink ilyen természetűek, kell, hogy azokkal hassunk, erősítsünk, hithüségre s egy­házszeretetre neveljünk. Mindenkor, minden istentisztele-

Next

/
Thumbnails
Contents