Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-10-22 / 43. szám

ten van ugyan alkalom arra, hogy e célra munkáljunk s munkálnunk is kell; de mégis inkább az ünnepi istentiszteletek alkalmasok arra, hogy hitünk nagy igazságaival, az eszmék diadalainak felmutatásával megragadjuk híveink lelkét s őket. szorosan egyházunkhoz füzzük. Ünnepeinknek nagy jelentőségük van a felnőttekre, de még nagyobb a jelentősége ezeknek a serdülő nemzedékre nézve. Ezek az ünnepek, a mikor hitünk nagy igazságainak diadalait felmutatják, egyszersmind erősítik is azokat a kötelékeket, a melyek lelküket, életüket egyházunkhoz fűzik, s ezáltal nagy segítségünkre szolgálnak nemcsak a keresztyén hit igazságainak leikökbe bevitelében, hanem a felekezeti öntudat kifejlesztésében is. Ezt az utóbbit pedig nem szabad figyelmen kivül hagynunk vallásos nevelésünkben, mert hiszen nekünk nemcsak általában keresztyéneket, hanem protestáns keresztyéneket is kell nevelni gyermekeinkből. A róm. katb. egyház, mint már fentebb is mondottam, igen ügyesen tudja kihasználni ünnepeit e célra, s azok által gyakorlatilag szinte elszakíthatatlanul képes magához fűzni tagjait. Követnünk kell nekünk is az ő példáját, anynyival is inkább, mert mi ünnepeinken sem nem embereket dicsőitünk, sem valamely hierarkiai célt nem szolgálunk, hanem a váltság nagyságos tényeit és az evangélium diadalát ünnepeljük. Ünnepeink közül egyik sem volna alkalmasabb arra, hogy az evangélium igazságának diadalát felmutassuk s az általános keresztyénségen kivül a felekezeti öntudatot is erősítsük, s ez által serdülő nemzedékünk prot. s közelebbről ref. egyházunkhoz füzzük, mint a reformáció emlékünnepe. De hogyan ünnepeljük ma ezt a nagyfontosságú napot? Bizony azt mondhatjuk, hogy sehogysem. Van ugyan intézkedés a reformáció emlékünnepének megtartására, de ez az intézkedés egyfelől nem méltó a reformáció megindulásának nagy eseményeihez, másfelől meg igen sok helyen figyelembe se veszik azt. Az intézkedés azt rendeli, hogy a reformáció emlékünnepe október hó utolsó vasárnapján tartassék meg; de miért kisebbítjük ezzel a reformáció jelentőségét? Miért nem tartjuk meg épen október 31-én, s miért nem teszszük ezt a napot épen prot. egyházunk ünnepévé? A reformáció bajnokai, a reformátori eszmék és küzdelmek megérdemelnének egy napot, hogy róluk emlékezzünk és elmélkedjünk. Csodálatos, hogy ma, a mikor szinte keresik az emberek az alkalmat arra, hogy ünnepelhessenek, s rendezik is jobbra balra a sok mindenféle ünnepélyeket: addig a reformáció mozgató eszméit s annak alakjait saját hiveink is alig, más felekezetek pedig épen nem, vagy csak a szándékos rosz akarat által befeketített alakban ismerik. Ennek okai mi magunk vagyunk, mert mi magunk nem becsüljük meg kellőképen e nap jelentőségét s mások által sem tudjuk vagy akarjuk megbecsülteim, s a reformáció eszméi s az ősök által meg nem érdemelt hanyagsággal, nem törődéssel siklunk e napon keresztül. Az iskolákban is egymást érik az ünnepélyek, a melyeknek célja a hála érzelmeinek fölköltése és megerősítése s a hazafiság ápolása. De míg ezt nem tartom helyesnek a szertelenségig vinni, pedig már már ezen a ponton vagyunk, addig a reformáció napja minden ünnepélyesség, minden hatás nélkül, mint egy közönséges nap múlik el gyermekeinkre nézve. Ha megünnepeltetik velünk, legalább a fővárosi iskolákban, a róm. kath. ünnepeket, annyiban, hogy az iskolákban szünetel a tanítás, tegyük ünneppé gyermekeinkre nézve mi is a reformáció emléknapját, mint speciális protestáns emléknapot. És hogy a gyermekek előtt e nap csakugyan ünnep legyen, vigyük el őket mindnyájukat a templomba; tartsunk előttük és velők rendes istentiszteletet, s véssük szivökbe e; nap jelentőségét. Szerintem nincs arra szükség, hogy katedráinkon a róm. kath. egyház visszaéléseivel, tévtanításaival s általában ferdeségeivel foglalkozzunk, hogy—mint mondani szokták — üssük őket; de igenis szükséges, hogy a reformáció emléknapján fölnyissuk az evangéliumok és a történelemnek igazságos könyvét s fölmutassuk mind azt, a mi hitünk igazságát s egyházunk létjogosultságát és minden más egyházak felett való elsőségét bizonyítja. Az ősök vértanúsága, vallásukhoz és egyházukhoz való ragaszkodása, a bennök megnyilatkozott rendíthetlen hit, a kitartó munka s e munkának sikere oly felemelő, hogy ha ezeket fölelevenítjük gyermekeink előtt, bizonyára azt érjük el velők, hogy bennök is fölébred és erősödik egyházunkhoz való ragaszkodásuk. Pedig erre, épen ma, nagy szükségünk van; mert nemcsak általános tanokat és igazságokat kell nekünk adnunk, hanem a felekezeti tudatot is oly erőssé kell tennünk, hogy az mindenféle támadással szemben védeni akarja és tudja is magát. Vissza kell szereznünk azt az erős felekezeti jelleget, a mely őseinket minden más felekezettől annyira megkülönböztette. Bizony be kell vallanunk, hogy ez a jelleg rólunk nagyon is lekopott. — Hittudományunk sokszor ingadozik, buzgóságunk sokszor hanyatlik; más felekezetekkel szemben lágymelegek vagyunk, — se így, se úgy, meg így is és úgy is, — szóval a határozatlanság bélyegét hordjuk magunkon. És miért? Mert nem ápoltuk és nem erősítettük a felekezeti öntudatot. Pedig ha van a Krisztus egyházában felekezet, mely büszkén vallhatja, hogy ő Krisztust és az Ő evangéliumát követi, — hogy ő híveinek boldogságát, üdvösségét munkálja : úgy egyedül a protestáns egyház lehet az, mert ez áll azon a szegletkövön, a mely egyszer vettetett, t. i. a Jézus Krisztuson; s ez van hivatva arra, hogy az igaz evangéliumi alapon, ha keli, még megharcolja s kivívja azt a diadalmat, melyet ez egyháznak apostolai, reformátorai már egyszer megharcoltak és kivívtak. Ehhez azonban az szükséges legelső sorban is, hogy gyermekeinket már a családban s majd az iskolákban úgy neveljük, hogy tudják és büszkén is vallják, hogy ők protestánsok. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire szükséges a felekezeti öntudat megerősítése, de azt hiszem, mindenki érzi azf, a ki egyházi életünket ismeri. Ha e