Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-10-22 / 43. szám

állapotával szemben, mely lelkészeink jelenlegi szerény javadalmait sem fejezi, a »szükséglet< rovat óriási nagy. Eltekintve az eddigi terhes adósságok törlesztésétől, melyeket a budai, zuglói s legutóbb kőbányai templomaink építése alkalmából kontrahálnunk kellett, s fog kelleni, — továbbá, eltekintve a gimnázium építése alkalmából felhasznált, de okvetlen refundálandó alapítványi követelések visszatérítésétől: világosan áll mindnyájunk előtt, hogy bár főiskolánk sorsát új épület emelése és tanáraink javadalmazásának korszerű javítása által a tőlünk telhető áldozatokkal biztosítottuk, egyházi téren igen sok a mulasztás s még több a teendő. Kétségtelen ugyanis, hogy lelkészeink és egyházi tisztviselőink létszáma, különösen pedig azok díjazása nem megfelelő; hogy, főleg a hitoktatás terén, — megindulva azon valóban szép, mély belátásról tanúskodó, s így követésre méltó példán, mit ág. ev. testvéreink nyújtottak, — sok a pótolni valónk az oktatás intenzivebbé tétele végett, a mi csak a tanszékek szaporítása, azok állandósítása, kellő díjazása és a nyugdíjigények biztosítása útján érhető el; — hogy Kálvin-téri templomunk kibővítése vagy legalább is alapos renoválása, ugyanottani paplakunk újjáépítése, sőt a balparton egy újabb templom építése immár alig elodázható feladatoknak mutatkoznak. Ezen két rovatnak egybevetése után a megbeszélések során kívánatosnak nyilváníttatott, hogy : miután a szükségletek égetőek, azok elodázása egyházunknak kiszámíthatlan kárára lehetne, mert a hol a fejlődés lehetetlenné van téve, ott a természeti törvények szerint hanyatlásnak, legalább is a haladó korral szemben relatív visszaesésnek kell beállnia, — a megfelelő fedezetről kell gondoskodnunk. Viszonyaink közt sem az állami segély emeléséről, — mely különben is kizárólag a*gimnáziumot illeti, — sem pedig a székes fővárosi segély pótlásáról, — mely főleg hitoktatási célokra szolgál, — szó sem lehet. Aránylag csekély számú alapítványaink túlnyomó részben szintén a főgimnázium céljaira szolgálnak. Az újabban mindinkább meghonosodó, s főgondnokunk áltál melegen támogatott azon dicséretes elv, a mely szerint vagyonosabb híveink, főleg presbitereink, haláluk esetére, végrendeletileg arról gondoskodjanak, hogy legalább is életükben fizetett egyházi adójuknak, mint járadéknak megfelelő tőkét alapítványként. hagyományozzanak, a végből, hogy ebből évi adójuk örök időkre biztosíttassék, — talán csak egy évszázad múlva fog oly eredményt biztosíthatni, mely egyéb források nyitását szükségtelenné teendi. Más fejleszthető forrása tehát egyházunknak nincs, mint az egybáziasság, a hitélet élénk fejlesztése mellett az eddig nagyon is elhanyagolt egyházi adók aránylagos és a vagyoni viszonyoknak megfelelő kivetése, s azoknak helyes és törvényszerű kezelése. Hangsulyoztatott az értekezleten, hogy az egyházi közterheknek minden egyes egyháztag által való aránylagos viselése jogos, hiszen az egyház jótéteményeit, az egyházi funkciókat minden egyháztag igénybe veheti, s mert a közteherviselés az összetartozandóság érzetét emeli; ez okból az egyházi adó bármily csekély összegben, még a legszegényebb keresetképes egyháztag által is viselendő. Továbbá, hogy a törvényszerüleg kivetett adó behajtása nemcsak joga az egyháztanácsnak, hanem egyúttal a zsinati törvények 5. és 257. §-ai értelmében kötelessége is, mit ha a presbitérium nem teljesít, törvénybe ütköző mulasztást követ el, mert az utóbbi szakasz így szói: az egyházi év végén túl bármi okból hátralékban maradt egyházi tartozások behajtását köteles a presbitérium eszközölni. De ezenfelül egyházunk korszerű fejlődésénél fogva mindinkább fokozódó szükségleteink égetően parancsolják az egyházi adóforrás jövedelmezőbbé tételét, — úgyanynyira, hogy ha az ennek elérésére szolgáló törvényes eszközök eddig nem volnának meg, azokat mielőbb biztosítanunk kellene. Mindezek alapján az értekezlet javaslatát folyó évi március 10-ig^ elkészítvén, azt az egyháztanács elé terjesztette. Az egyháztanács a beadványban foglaltakat figyelemreméltóknak, de elfogadásuk előtt jól megfontolandóknak találván, a javaslat sokszorosítását és minden egyes egyháztanácsos részére alaposabb tanulmányozhatás céljából való megküldé sét határozta el. A javaslatnak érdemleges tárgyalását ennélfogva későbbi időre halasztotta. A benyújtott javaslat négy pontban összegezi a tennivalókat, ú. m.: 1. az egyházközség területén lakó hitfelek neveinek, lakásának, foglalkozásának és lehetőleg vagyoni viszonyainak mielőbbi pontos összeírását; 2. az utolsó három évről hátralékos, tehét még el nem évült adótartozásoknak, kényszer útján való haladéktalan behajtását; 3. az adókivetés és beszedés decentralizálását úgynevezett kerületi helyi bizottságok, illetve lelkészi körök alakításával és az adókivetés előkészítésének és beszedésének ezekre való átruházásával; 4. s végül egy központi adószámviteli hivatal szervezését. Az egyházközség területén lakó hitfelek összeírását illetőleg igen tetszetősnek Ígérkezett a pósta-kézbesítők által való összeírás eszméje, kik alkerületeiket naponként bejárván, módjukban állott volna megfelelő eljárási utasítás mellett az összeírást a legrövidebb idő alatt kellő szabatossággal, s talán díjtalanul elvégezni. Ámde a mi interkonfesszionális viszonyaink közt ezen terv kivihetetlennek bizonyult. Az ideig is, mig 1901. január 1-én az újabb általános népösszeirás foganatba vétetnék, s ennek adatait céljainkra mi is felhasználhatnók, nem maradt más hátra, mint a rendőri bejelentési hivatal adatait időnként feldolgozni. Ezt presbitériumunk elrendelte, s az foganatba is vétetett, egyelőre azonban csekély eredménynyel. A hátralékos adók behajtását illetőleg az egyháztanács ez ideig nem határozott, bár az értekezlet., — utalván a vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895. évi 85*