Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-09-10 / 37. szám

Van-e erős akaratunk, buzgóságunk és lelkesedésünk, hogy mindenben, de különösen az egy szükséges dologban előbbre vigyük növendékeinket, hogy a Krisztust megismerjék, vallását szeressék és az Ő földi egyházához is testtel, lélekkel ragaszkodjanak ? Mert hiába, — ezt szem elől tévesztenünk nem szabad sohasem. A tudás magában még nem áldás. A vallásos érzület zománcával kell azt körülfognunk, ha azt akarjuk, hogy növendékeinkből egész emberek legyenek. Különös gond és kötelesség vár ránk e tekintetben a népiskolákban, hol a jövő nemzedék zömének lelkébe kell belehelyeznünk azt az iránytűt, a mely őt egész éltén át a helyes ütőn vezetni fogja. Hogy csakugyan jó iránytűvel látjuk-e el tanítványainkat, erre nézve nem a magam, hanem egy sokat látott és tapasztalt öreg lelkész véleményét mondom el, a ki pár héttel ezelőtt így nyilatkozott: Egyházi és vallásos életünk bomladozásának egyik legfőbb okát abban találom, hogy felekezeti iskoláink elvesztették azt a vallásos jelleget, a mely azoknak a múltban fundamentuma volt s a vallásos nevelés helyét a puszta tanítás foglalta el. Iskoláink nem veteményes kertjei többé az egyháznak s az azokból kikerülő nemzedékben nincs meg a vallásosságnak s az egyházhoz tartozásnak az az érzése, a mely híveinket a múltban jellemezte. S nemcsak hogy igazi egyházszeretet nincs meg a mai iskolákból kikerültek lelkében, de fájdalom, még vallásuk ismeretével sem rendelkeznek. Nem szűkek ma már a hajdan kicsinynek ítélt templomok s istentiszteleteinken elvétve hangzik csak fel a buzgó, lélekből fakadt éneklés. A mikor pedig a magyar kálvinista nép nem sereglik az Úr házába s nem tud felzendülni ajkán az Istent magasztaló ének, akkor már nem is kálvinista az s hasztalan várnánk tőle az ősök hithűségét és áldozatkészségét. S higyje el kedves öcsém — folytatta a tapasztalt öreg lelkipásztor — hogy ennek az oka nem a külső okokban rejlik, hanem abban, hogy tanítóink űjabb generációja nem abban a nevelésben részesül, mint részesültek a régiek, s nem úgy fogja fel feladatát mint a régi jó rektor. De azért végső következtetésben én mégsem a tanítókat teszem ám ezért felelőssé, hanem magunkat papokat, magát az egyházat; mert hiszen mi magunk voltunk azok, a kik megengedtük, hogy az újabb népnevelési politika kiforgassa iskoláinkat ősi vallásos jellegükből, s mi magunk voltunk azok, a kik tanítóinkat nem ellenőriztük s nem igyekeztünk abban a szellemben irányítani, a mely nekünk az iskolákban hithű egyháztagokat nevelhet. Lássa, kedves öcsém, ma már, ahol csak tehetjük, átengedjük elemi iskoláinkat a községnek és az államnak; pedig ugyan miben volt régen az erőnk, ha nem abban, hogy a nép nevelése és vezetése a mi kezünkben volt? S vájjon remélhetjük-e, hogy a község és az állam nekünk nevelnek ? A mai szomorú állapotok az ellenkezőt bizonyítják. Azért én csak azt mondom, hogy ha egyházunkat meg akarjuk tartani és fel akarjuk virágoztátni, állítsuk vissza azokat a régi felekezeti iskolákat s állítsuk vissza beléjök azt a régi vallásos szellemet. A míg ezt meg nem teszszük, népünk lelkéből mindig hiányozni fog az az érzés, a mely egyházunkhoz fűzze; enélkúl az érzés nélkül pedig csak névleges tagjai lesznek egyházunknak, a kiktől egyházszeretetet és áldozatkészséget hiába várunk. így beszélt az öreg lelkipásztor s szavait mind az utolsóig igaznak kell ítélnem, nemcsak egyházi, hanem állami szempontból is. Egyházi tekintetben igazak e szavak, mert vallásos nevelés nélkül hű és buzgó egyháztagokat nem teremthetünk. De igazak állami szempontból is, mert csak az igaz vallásos érzés teremthet hűséges, törvénytisztelő, becsületes állampolgárokat, s csak az igaz vallásosság állhat ellen a mai, társadalmat és államot felforgatni törekvő irányzatoknak is. Legyen azért tanításunknak és nevelésünknek iránytűje a vallásosság. Ezt oltsuk be növendékein lelkébe s akkor munkánkat bizonyára Istennek áldása fogja megkoronázni. Elemi iskoláink feladatának ma általában azt tekintik, hogy az ismeretek közlése által értelmes embereket neveljenek a közönséges életnek s előkészítsenek a magasabb tanulmányokra. De kérdés, hogy ezt a feladatot megvalósítják-e valóban? En úgy látom, hogy nem. Igaz, hogy a népiskolától ma sokat követelnek; de az is igaz, hogy a sokból sokkal kevesebb marad a lélekben, mint régebben a sokkal kevesebből. Mi lehet ennek az oka? Hát a sokból nem lehet keveset jól megtanítani, — nem lehet e legszükségesebbeket kiválogatva a gyermek sajátjává tétetni ? Én azt hiszem, hogy lehetne, hanem akkor nem volna szabad megelégedni azzal, hogy csak a meghatározott tankönyvre támaszkodjunk, megjelöljük s kihagyjuk a leckét, s a növendékre bizzuk, hogy a legtöbbször rá nézve értelmetlen szavakat, mint a szajkó betanulja. Ilyen eljárással az értelmet nem fejlesztjük, hanem tönkre teszszük, s a léleknek nem táplálékot, hanem megemészthetetien köveket nyujtunk. A jó tanítónak, különösen az elemi iskolákban, nem szabad mindent a könyvtől várnia, hanem inkább a beszélgetés, magyarázás és kérdezgetés által kell beplántálnia a tanítandó anyagot a gyermek lelkébe, úgy hogy kész tudással menjen haza, s ha otthon a könyvet kezébe nem venné is, — a mint hogy a legtöbbször így is van, — mégis lelkének kincsévé legyen a hallott és tanult dolog. Tudom, hogy ez az eljárás a tanítóra nézve fárasztó, de csak így érhet el igazi eredményt, így lesz igazi tanító. így lehetnének népiskoláink nemcsak az egyháznak veteményes kertjei, hanem igazi nevelőintézetek is, a melyekben értelmes, egyházias és vallásos érzületű emberek nevekednek. De hogy ez nincs így, csak egy tekintetet kell vetnünk a középiskolák növendékeire, a kik között talán sohasem volt annyi rosz tanuló, mint most. Miért ? Mert az elemi iskolák nem adnak olyan alapot, hogy arra a középiskolák ismereteit rakni lehetne. Régóta foglalkozom tanítással, de értelmileg oly gyenge, fejletlen tanítványaim sohasem voltak, mint a mult iskolaévben a középiskolák első osztályában, mert nagy részök még arra sem volt képes, hogy gondolattá önállólag csak egy rövid mondatban is kifejezze.