Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-08-27 / 35. szám

uralma ellen, s a kiket az »üdvhadsereg* módjára épen nem lehet hitetleneknek mondani, ha mindjárt meg is i állanak a hit ez első fokán. Legtöbben ezek közül sokat' tépelődnek a hit kérdései felől, de nem az örök élet for-^ rásánál keresik a megoldást. Olvassák a filozófiáról és ethikáról (p. o. Paulsen vagy Wundt müveit) szóló hires müveket, alakítanak ethikai, humanitárius vagy szociális egyesületeket, de mert a valódi hit mindent legyőző ereje nincsen meg bennök, nincs módjukban azok üdvös céljainak komoly megvalósítása. S aztán jön a héroszok kultusza, a nagyoknak követése és imádása, a mint azt napjainkban különösen Garlyle honosította meg. Haladást jelent ugyan a hitnek útján, de nem ád elegendő erőt a kivitelhez. A nagyoknak egyszerű majmolása sokszor saját egyéni gyengeségünket érezteti velünk, s ez az az út, mely könnyen skepticizmusra vezet. Az egyház nyelvén a tekintélyekben vetett történeti hitnek nevezném a hit e fokozatát, mely a pápistaságban érte el tetőpontját. A hitnek utolsó fokozatát az Istenben s a Krisztusban vetett hit képezi, a mint annak útja gyönyörűen van megírva I. Kor. 12., 3. és János 6., 65. versében. Mai vallástanításunk által gyakrabban követett azt az utat, hogy előbb higyjünk a Krisztusban, ő maga sem tanította, sőt olykor (p. o. Máté 12., 41—32.) megengedhetőnek is tartja, ha valaki benne még nem hiszen. A ki azonban a jónak elvében s annak győzelmi erejében és hatalmában hinni nem akar, vagy azzal tudatosan ellenkezik, annak nincs mentsége önmagára nézve a fentebbiek szerint. A keresztyén hit magva, Krisztus feltámadása. Istenben hinni könnyű dolog, mert alatta sok minden megfoghatatlant lehet érteni. Maga Jézus is János 4. 24-ben »szelleminek* mondja, mely, mint Spinoza szubstanciája, semmiféleképen sem definiálható. Krisztus ellenben minden kétséget kizárólag históriai személy és nem szellem, és ez a személy a keresztyénség alapcsudája s a mi hitünk alap- és szegletköve. Ezen a tényen sok theológusnak hite is szenvedett már hajótörést, ha mindjárt járatosak is azok a »christológia« minden kigondolható problémáiban, s ezen máig is botránkoznak meg sokan, főleg ha tekintetbe veszik, hogy alig 500 ember látta testi szemeivel a feltámadott urat. Pedig hát a históriának ez a legnagyobb ténye volt eredetileg maga az egész keresztyénség, és az apostoloknak soha sem lett volna bátorságuk hirdetni az Ur feltámadását, ha rájuk nézve Krisztus a keresztfán és a sírban végezte volna be életpályáját. Krisztus feltámadása nélkül érthetetlen talány volna a keresztyénség. Mit használna neki oly istenfia, ki a keresztfán meghalt és eltemettetett ? Egyedül a feltámadás személyes tapasztalata adta meg az Ap. cselekedetei szerint az apostoloknak az erőt a zsidó papság elleni sikeres föllépésre és küzdelemre. Ha Krisztus fel nem támadott, *hiábavaló* a mi hitünk, mondja a nagy apostol, s ha nem igaz a feltámadás történeti ténye, úgy Hilty, a berni jogtudós és a >Glück« nagyhírű szerzője szerint a keresztyénség nem csupán tévedésen vagy érzéki csalódáson, hanem egyenesen hazugságon alapulna s az esetben a gonosz bizonyult volna a legnagyobb győzelmi hatalomnak a földön. Az Istenben és a Krisztusban vagyis egy láthatatlan, de azért való igaz világrendben vetett hithez mindenkor erős meggyőződés szükséges, a melynek hiánya a legtöbb embernél, p. o. a filozófiai úton vallást keresőknél sokszor kétségbeesésre vezetett és vezetni fog a jövőben is. Pedig az isteni világrendben és annak központjában, a Krisztusban vetett hiten alapúi az egyesek jóléte, s a népek és nemzetek nyugalma és boldogsága most és mindenkoron. E népeket és nemzeteket megtartó, fejlesztő és üdvözítő hit ereje az, a melyről Máté 21., 21. és Ján. 14., 12. szerint maga Krisztus mondja, hogy az »hegyeket mozdít,* s »melv előtt nincs lehetetlen dolog*. E hit nem könnyű dolog, sőt Kierlcegaard, a dán filozófus szerint, annak útja nehéz és sok fájdalommal jár, ép azért >nem mindenkinek dolga«. IV. De ne beszéljünk tovább erről, sőt inkább szóljunk a hitnek egynémely akadályairól, a melyek minden fokozaton az ő kifejlődésének útjában állanak. A mi a hitet akadályozza, az, mint már említve is volt, nem épen a hinni nem akaróknak valami nagy értelmi képessége. A miatt egészen jó hívők lehetnének. Sem a dolgoknak puszta hihetetlensége az, a miben hinniök kellene. Minden ember sokfélét hiszen, sőt hiszen abban is, a mi kevésbé ismeretes és kevésbé valószínű, mint az, hogy a keresztyénség az igazság. Sőt inkább a hitnek első akadálya közönségesen ama észszerűtlen nevelésben keresendő, mely a hitet nem a tapasztalásra, hanem másoknak puszta bemondására vagy állítására alapítja, a mihez különben is a gyermeknek erős ösztönszerű érzéke van. A hitnek legjobb nevelője a hivő anya s az egyéni tapasztalás, a minek hiánya vallásos tekintetben époly károsan hat a gyermekekre, mint a túlságosan formális és iskolás módoni vallástanítás vagy a vallásos gyakorlat. Egy másik nagy akadálya a hitnek az annak meg nem felelő élet. A hol az élet megfelel a keresztyénségnek, ott az akarat hiányossága mellett is növekszik a hit ereje. Nem valódi hit az, a melyet nem követ a szeretet élete, és mivel sokan ez életet élni nem tudják vagy nem akarják, ép azért hinni sem akarnak. Hitetlenségüknek ez az alapja. A jó akaratban való hiány e makacs hitetlenségnek büntetésszerű alapja. Nagyoknak tartják a feltételeket és követelményeket, azért nem lehetnek jó keresztyének. Sokan ezek közül bizonyos kompromisszumhoz vagy pláne fogadáshoz kötik gyönge akaraterejük miatt e hitet. Ha ez vagy amaz teljesül, úgy hinni fogok. Az írás ezt »istenkisértésnek« mondja. Példa rá az ördög Krisztussal szemben és Gideon az ó-testamentumban. Az ilyen feltételesen hivők aztán, egy-egy feltételnek megvalósulása esetén, még követelődzőbbek és újabb próbákra készebbek. Ezekkel szemben a valódi hitet szépen fejezi ki a