Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-08-13 / 33. szám

zötti viszony közmegnyugvásra oldatott meg? A mai irányzat, némi módosítással oda törekszik az állam részéről, a hol már egyszer hajótörést szenvedett a mult században, t. i. az állami omnipotencia felé, a mi a szuverenitással összetévesztetik. A tévedés nem is épen oknélküli, mert ebben a másik tényezőnek, az egyháznak is jelentékeny befolyása van. Azt lehetne mondanunk, hogy az egyház mintegy kényszeríti az államot az omnipotencia felé. Hogy félre ne értessünk, itten disztinguálnunk kell az egyház fogalmában. Kétségtelenül a róm. katholikus egyházra gondolunk itten első sorban, de nem csupán, nem kizárólag. Ha hazánkra lennénk pusztán tekintettel, akkor róm. katholikus egyházról szóltunk volna. De így, az állammal szemben, annak külterjes befolyását előmozdítólag oda kell állítanunk minden egyházat, mely önmaga nem vonja meg az egyházi és világi ügyek között a határvonalat, a mely nem tekintve saját alapelveire, pusztán a múltban élvezett gyakorlatnál fogva ingerenciát kiván az emberi s általában a társadalmi életre ott is gyakorolni, hol principialiter őrizkednie kellene attól. Azonban egészen bátran megvallhatjuk azt is, hogy a protestáns egyházaknak ilyen illetéktelen befolyása a múltban a róm. kath. egyháznak hasonnemű praetenciói és gyakorlata alapján, a kölcsönösség némi folyományaképen fejlődött ki s annak fentartását is a viszonosság követelménye gyanánt tekintvén, nem is ragaszkodtak ahhoz tüzön-vizen keresztül, mihelyest meggyőződtek affelől, hogy viszonosságuk ezáltal csorbát nem fog szenvedni. Egészen másképen áll már a róm. katholikus egyházzal a dolog. Ez az egyedül üdvözítő társulat szuverenitást pretendál magának épen úgy mint az állam, sőt még inkább, mert állítólag ő szuverén tam in spiritualibus, quam in temporalibus. A római egyház nem tud. de nem is akar kilépni kánoni joga köréből, a melylyel szabályozta a félcivilizáció századaiban a hivők lelki és testi életét egyaránt. Kétségtelen dolog, hogy a kánonjognak szabványai sok részben a civilizáció eszközei voltak a hívekkel szemben, de épen oly bizonyos az is, hogy a miképen ma kizárólag, úgy régebben hatalmi igények istápolói is voltak az egyház részére. — A III. Frigyes császárnak tulajdonított panaszlevél igen szépen világítja meg e dolgot, mikor hivatkozik a tilalmakra ós az azok megtartása iránti kötelezettségre. A pap azt mondja : ne paráználkodj . . . ós Ő ágyast tart magának. A pap azt mondja: kamatot ne végy ... és ő bőséges uzsorával dolgozik stb. . . A hatalmi igények s az ezekre való törekvés megmaradt ma is, habár a civilizáló hatást már másnemű tényezők vették is át. Es a mint a római egyház a maga középkori szuverenitásának, avagy csak a XVII. ós XVIII. századbeli befolyásának a visszaszerzésére törekszik : maga előtt találja az állam hasonló igényeit s így közöttük harc tör ki mindazokon a pon tokon, a hol csak egymással érintkezhetnek. A harc kezdődött az iskoláknál, átment a családi élet szentélyébe- át a templomba, hogy eljusson a választó urnákhoz és a parlamentbe is. A római egyháznak ezen törekvése nem hagyja érintetlenül a protestáns egyházakat sem. Az egyik hatás reájuk az, hogy az állami hatáskörnek tágításán szívesen közreműködnek, — vonattatván — mindaddig, míg saját elveik is parancsolják nekik megadni a császárnak azt a mi a császáré. — A másik hatás pedig az, hogy az állam és a római egyház közötti küzdelemben az államnak az egyház ós állam közötti ú. n. közös területekre való benyomulása alkalmával, nolle velle veszteséget szenvednek inter duos litigantes. Ezt nevezik Németországban ))Paritáts-Stockprügel«-nek. Egy harmadik hatás, a mely pedig talán a legkeservesebb reájuk nézve, az, hogy a két rivális vetekedése kisebb ós nagyobb fegyverszünetekkel, olykor-olykor tett koncessziókkal folyván, a római egyháznak engedett koncessziók az interkonfesszionalis egyenlőségnek hol direkt, hol indirekt megsértését foglalják magukban s így nemcsak, hogy szenvedni kénytelenek a római egyház túlzott igényei megtörésére irányuló állami rendelkezésektől, hanem egyszersmind kénytelenek eltűrni azt is, hogy a római egyházzal folytatott felekezetközi harcaik idején az bátorítást, sőt olykor tényleges támogatást is nyer. Az egyház és állam közötti viszony helyes egyensúlyát a harmadik tényezőnek a közreműködése adná meg, ha ez egyáltalán önálló tényezőkópen volna tekinthető. Ez a társadalom, melyből úgy az egyház, mint az állam a maga anyagát meríti s magát orgonizálja. Időközönként hatalmas fodor gyanánt lép ez fel az egész emberi civilizáció terén, egyházat, államot háttérbe szorítva, hogy aztán hosszabb ideig, mintegy agóniában heverve, egyik vagy másik által vezettessék s kormányoztassók. Mai napság, eltekintve a még kiforratlan ós bizonytalan irányú szociális mozgalmaktól, melyek a társadalomnak csakis egyes osztályait ragadták meg, a társadalom maga alig mutat jelentékenyebb óletjelenségeket ós tevékenysége úgyszólván gazdasági. Ezen ernyedt állapotát az állam ós egyház egyaránt felhasználni igyekszik. Az állam lett a társadalom kulturális tevékenységének vezetője, sőt elnyelője,