Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-01-15 / 3. szám

béna koldus ül ma is, várva az elmenők kö­nyörületét s eljutva az el nem kerülhető halálba. A nap tüzes csókja mindent életre kelt körülöltök, a soha nem pihenő lágy szellő, mely a mindenség elevenségéről mond örök dalt, csak nekik a halál altató melódiája. Bizony a föld legáldottabb, legszebb részein lakozó pogányok, mozdulni nem tudó, megzsugo­rodott tagú, lassú, de biztosan pusztuló koldúsok. A mellettök el-elhaladó gazdagok : Moham­med, Buddha, Con-fu-tse, Zoroaszter, a Dalai Láma dobnak egy-egy fillért a koldus kalapjába, a mi azonban csak a továbbtengésre elég, de a meg­gyógyulásra, az életre kevés, nagyon kevés. Nézzétek csak Afrika népeit, miként élnek. Hogy lesi egyik nép a másikat, egyik testvér a mást, hogy elfogja s eladja saját vérét -- pálin­káért. Azon meg elveszítse egész eszét, életét. Milyen mozdulatlan, milyen korhadó népek az ékes kapu alatt szenvedő koldúsok. Vagy nézzünk át a szomszédba, atyafilá­togatóba, a közönségesen is »beteg ember«-nek nevezett mohammedán nép legközelebbi kép­viselőjéhez, a törökhöz. Micsoda áldott ország; milyen szerencsétlen nemzet. Az asszony ott csak árúcikk, de nem hitves, nem anya, s ez a hazugság elernyeszté az egykor erős nép iz­mait, s most csonkán, bénán fekszik »a fényes kapu« alatt s összeszorított fogakkal várja a halált. Hát az Éden kert helyén lakó nép boldog-e? A hol legkékebb az ég, legbujább a földnek termő ereje? Az egyik épen most tiportatja agyon unott életét a szent elefántok lábai alatt, a másik a szent Ganges habjaiba temeti ke­servét, baját; s a partról irigykedve nézi test­vére a boldogot, ki már elérte a nirvanaht, a teljes megsemmisülést, legfőbb célját, legnagyobb boldoságát Elő- ós Hátsó-India minden lakójának, szegény, beteg, koldúsának. Csak úgy röptében mutatok még néhány képet. Látjátok ott a földnek legrégibb világi művelt­séggel bíró népét, kinek fejedelme a »Nap fia«, földje a boldogság országa. Gyermekeit úgy hányja el, ha terhére vannak, mint nálunk a felesleges állatkölyköket, s hogy elfelejtse nyavalyás vol­tát, szíja egyre, szíja az opiumot, melytől édes az álom, bomlik a józan ész. Azok a fénytelen szemű, bizonytalan járású, reszkető alakok, az a közmondásossá vált mozdulni nem akarás — inkább nem tudás — a koldús kijnainak nagy nyomorúságáról beszélnek. Ausztrália, Amerika s a szigetvilág isten­áldotta ékes kapuja alatt is csak ilyen rettentő kórokban sinlő pogány embereket láttok. Egyik helyen attól lesz erős az ember, bölcs, meg okos is, ha sokat gyilkol le testvérei közül; másutt csak akkor, ha meg is eszi őket. Amott véres emberi szivet tart az égre a beteg ember, de gyógyulást csak nem lel benne; fogy, sorvad, mozdulni nem tud, száma vész lassan-lassan a fényes égalj szegény koldúsának. De még se. Bizonyára hallottátok már, hogy itt ós amott gyógyul a beteg. Ott van Japán, ki ezelőtt 30 évvel még béna volt, beteg,, mint testvérei. Ma már olyan hatalmakkal szemben, mint az Egyesült-Államok és Németország, tekin­tetbe jő. Tagjait erő járta át, fektéből fölkelt s most örül az életnek és dicséri az Istent. Hon­nan ez? »Mivelhogy tudakoztok e jótétemény felől : tudtotokra légyen ... és Izráel egész népének, hogy a javulás a názárethi Jézus Krisztusnak neve által történt, a ki megfeszíttetett, de Isten fel­támasztotta®. (Japánban előbb volt, és több ke­resztyén egylet van, mint nálunk.) íme itt és ott feltűnik ez a kettő, a szelíd képű, meg a tűztekintetű, és hallatszik az ige: »Ezüstöm, aranyom nincs nekem, de a mim van, azt acíok: a názárethi Jézus nevében mondom kelj fel ós járj«. A keresztyén missziót, a pogányok megté­rítését, a szegény koldusok gyógyítását 280 tár­saság vagy misszionáló egyes egyház míveli. 400 nyelven, illetőleg nyelvjáráson hallatszik már: »Kelj fel és járj!« Nyolcezernél több hittérítő, ötezernél több férfi s háromezernél több nő hirdeti a názá­rethi Krisztusnak megelevenítő nevét. Micsoda hatalom lehet az, mi annyi gyenge asszonyt a kimondhatatlan veszélynek, sokszor a biztos halálnak elébe visz. Majd meghalljátok. Az ékes kapunak 11.400 helyén hangzik az evangélium, mely idvességre való erő. A hittérítőket 47.000 benszülött tanító segíti nehéz munkájokban. A megkeresztelt pogányok száma fölözi a három milliót. De hát mi ez ahhoz az ezer millióhoz képest, a ki még ott hever holt­elevenen a föld porában ? Egy kissé későn fogott hozzá a keresztyén egyház a térítés, a gyógyítás munkájához. De hát a nemes gyümölcs sokáig érik. A XYI és XVII. században már próbálkoztak ugyan az evangéliumi egyházak a pogány misszióval; de igazi lendületet csak a francia forradalom után nyert a dolog. Hát mi magyarok tettünk-e valamit már ezen a téren Krisztusért? Bizony édes keveset. Jóformán semmit. A mult évben a »Iiis Tükör® olvasói felvették egy pogány gyermeknek a dol­gát, s azt neveltetik Indiában, hogy a magyar nemzet hittérítője legyen.

Next

/
Thumbnails
Contents