Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-05-28 / 22. szám

fenyegeti, kezd mind félelmesebb lenni. Hogy a lelki élet helyes irányban fejlődjék, mindeneken túl tekintő korunk számára egy a legszükségesebb: a csend, a nyugalom. Nyugalom a test, de még inkább a lélek számára. Nem arra van szüksége az embernek, hogv minden világokat bejárjon és annak éljen, a mi rajta kívül van, hanem hogy elmélyedjen önmagaba és kövesse a lelkiismeret szavát. Korunk gyermekeinek nyugtalan szíve nem a tudásban s nem abban, a mi ezen felöl van, találja meg az egyensúlyt, hanem a vallásosságban és hódolatban. A másik veszély, amely a modern iranyzat híveit félelemmel tölti el. élénk világot vet a túlhajtott szabadelvüségre s annak következményeire, a melyekkel önmaguk sincsenek megelégedve. Azok, a kik az evangéliumi keresztyénséghez szigorúan ragaszkodó theologusokkal szemben fennen hirdették, hogy az ő erejük és különös ismerhető jelük a minden természetfelettinek elvetésében állott s az ész kedvéért elvetettek sok mindent, ami a lélek hitének legféltettebb tárgyát képezi, azok most azt a vallomást kénytelenek tenni, hogy nem egészen jól számítottak, a modernizmus eredményeiben ők is veszélyt látnak. Bizonyos keserűséggel tölti el őket az a tapasztalat, hogy míg az evangéliumhoz közelebb álló le.készek gyülekezeteiben erős egyházi élet van, addig a modernizmus hivn körében a vallás esilc alárendelt jelentőségű fogalom, az élet. viszonyainak merész idealizálása olyan, mint a lemetszett s pohárba tett virág: szép. de továbbfejlődés képességével nem bír. Sokak előtt olyan a vallás, mint egy kedves ruina, a melyet megtekinteni olykor elmennek, mert hiszen a festői omladék, a roskadozó fal... oly költői!.. íme, ott még egy toronyból a törmelék, repkéuyek díszítik, roskadt lépcső vezet fel... a megmászásra 'igen rozzant. Egykor szép kilátás volt a toronyból messze a tájak fölé... mindez igen szép ... de nem lakható!. . A vallás más fontosabb érdekek alatt álló jelentőség nélküli dologgá lett, többé nem a lelkiismeret ügye. Van valami tragikus — ígv szól az előadó — abban a gondolatban, hogy a modern vallásos irány új életet keltett, nagy és jótékony hatást gyakorolt a fejlődésnek minden terén és az eredmény mégis az, hogy az egyházi élet. mezején mások szedik le a gyümölcsöt. Oly időket élünk, a melyek kínos érzeseket, keltenek, oly napok jöttek, a melyeknek történetei szivünkre ha'nak s önmagunkat vigasztaljuk, mondván: hiszen nem is új egyház a czélunk!... de az tény, hogy a modern vallásos irányzat a gyülekezeti életre átalakító és nemesítő erővel nem bír. Ezek utan mi sem természetesebb, mint azon kérdés feltevése: maradjon-e minden úgy, a mint van, vagy valamin változtatni kell? Némelyek talán arra gondolnának, hogy a liturgián, énekeken és az istentisztelet művészi elemén, vagy más ezekhez hasonlókon kellene változtatni, de mindez mellékes; a kérdés sokkal mélyébbre hatol s nem annyira a formát mint a tartalmat érinti. Hiszen a veszély, mely a lelki életet fenyegeti, az, hogy a vallás igen sok körben nem tekintetik többé lelkiismereti dolognak ; de midőn annak beismerésére eljutott valaki, azt is be fogja látni azonnal, hogy az istentiszteletet olyanná kell tenni, a mely hatással legyen a gyülekezet lelkiismeretére. Ezen fordul meg és e mellett mellékes jelentőségű minden. Az egyházi, úgynevezett modem irányzatban az intellectuális elem mindig inkább követte Zwinglit, mint Luthert, inkább a mély érzésű tudóst, a ki tanulmányozásai közben jön rá. hogy az egyházi ián nem helyes, mint azt a lelkes barátot, a ki a bűnből való megváltás után sóvárogva így kiált fel: »Miként üdvözülhetek?* A theoretikus vizsgálódás vagy modern irányzat a bűn lényeget már akkor félreismerte, midőn annak meglévő, pusztító erejét tagadta; most gyakorlatilag nincs más hátra, mint az istenitiszteletet mindenekelőtt ismét olyanná tenni, a mely éreztesse, hogy az Isten után vágyódni istenfélelem és dicső bizonyosság, hogy Atyánk van ott fenn és mi hozzánk szól. Ez legyen az alaphang, miként ez a Krisztus evangéliumának is alaphangja. A tékozló fiu a központ, a ki szomjúhozik és éhezik a megigazulás után. Á mit korunk társadalmi élete első sorban szükségessé tesz, nem új gazdasági theoriák megértése, hanem az igaz és nem igaz, a szeretet és önzés benső érzése. A vallásos összejöveteleknél a fő súlyt nem a változó irányzatokra kell fektetni s az azokon tartott beszédek ne a vallás fölött tartott vizsgálódások legyenek, hogy miként lehet, azt széppé és igazzá tenni, hanem támaszszanak mélyebb felfogást a bűnről és a váltságra szorulásról. Imádság, vigasz és remény ettől függenek. Mélyebb felfogást a bűnről, mert még sohasem éreztük jobban, mint most a vallás és a társadalmi élet közötti laza összefüggést. — Az emberiség ügye a mi ügyünk, a mások bűne a mi bűnünk. És az egyház feladata az, hogy éreztesse : én személyesen felelős vagyok Isten előtt a kivül levő fájdalomért és erkölcsi pusztulásért is. Az emberiséggel együtt állok az Isten előtt. A társadalom és annak minden tagjának ügye az egyházé is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy tehát az egyházi beszédekben gazdasági kérdések tárgyaltassanak, vagy hogy a gyülekezet, mint ilyen bevettessék a társadalmi és politikai élet hínárjába, hanem hogy kiválóan hangsulyoztassék a felelősség és a bűn, a mi altal oly távol állunk az Istentől. Minden vallás váltságvallás — mondja Tiele. A hol ez félre ismertetik és az egyházi beszéd annyira sülyed, hogy bizonyos értékes ideálizmus, megható költészek hirdetésévé vagy új szellemi irányzatok feletti vizsgálódássá lesz, ott a gyülekezet érezni fogja, hogy mindez csak szurrogátum, a legfőbb és legszükségesebb pedig, a mit az egyháznak adni kell, elmellőztetik és az embereket többé senki sem fogja kényszeríthetni, hogy számot vessenek az egyhazzal és azzal összeköttetésbe lépjenek. És itt korább, ott később, a gyülekezet pusztulni fog, mert az emberek többé nem érzik, hogy az egyház felkelti úgy a gyülekezetnél, mint az egyeseknél a személyes felelősség érzetét, a mely a sok titkos bűnök tudatában meg -aláz az Isten előtt. Csak azon szükség tudatára ébresztés, hogy a léleknek meg kell szabadulni a tisztátalannak, a földiségnek, a. bűnnek hatalma alól, képes a gyülekezetet lábra állítani és ez nem maradhat el az istentiszteletből. Nem a művészi elem felvétele s nem a liturgia megváltoztatása vagy más ilyenforma valami fogja a dolgok állapotját észrevebetőleg megváltoztatni. Nem a külsőn fordul meg a dolog, hanem a belső princípiumon. De hogy a tisztátalannak, a földiségnek, a bűnnek hatalma alól való megszabadulás miként történhetik, hogy honnan vétessék az erő, a mely az Isten előtti személyes felelősség tudatára ébredt ember lelkét megnyugosztja, hogy miként kell a gyülekezet lelkiismeretére hatni és azt folyton ébren tartani — arra az előadó feleletet nem ad vele foglalkozni nem is tartja szükségesnek, hanem dacára előbbi kijelentésének, hogy nem a külsőn, hanem a belső princípiumon fordul meg a dolog, annak kijelentésével zárja be beszédjét, hogy a gyülekezeti élet élénkebbé tételére és a vallásos öntudat ébrentartására célszerű volna az egyes gyülekezetekben énekkarok alakítása, a melyek külön is. a gyülekezettel együtt is énekelnének, továbbá hogy minden istentisztelet előtt egy egyszerű, világos hitvallás olvastassék fel. 4é*