Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-05-28 / 22. szám

táplálja. Az étel alkotó elemeinek ismerete ép úgy nem táplál, mint a hogy a legtökéletesebb szakácstudomány sem. Az Isten igeje az elet igéje s az ember csak életigazságainak benső elsajátítása utján hatolhat, beléje s juthat erejének birtokába. Ezen benső elsajátítást, a mely az élet igéjét saját életem egy részévé teszi, az Írás fiYvwaxeiv-nek nevezi s ez a yipáay.eiv conditio sine qua non-ja annak a képességnek, hogy az élet igéjét másoknak is megnyissam. Az élet igéjének ezen megnyitása azonban legfőbb feladata a prédikációnak. Minden más csak eszköz ehhez es mellékes. Persze, hogy ez magas feladat; nincs azonban jogunk azt lejebb szállítani, ha netán erre elég rátermetteknek nem érezzük magunkat. Ez esetben a ben-ö embernek kell növekednie bennünk. Ha mi a ránk bízott evangéliumot nem hirdetjük az élet igéje gyanánt, úgy nincs mit csodálkoznunk, ha nem kelt életet. Élet csuk élö istenigéböl fakadhat s csak abban a mértékben fogunk általa életet kelteni, a milyenben mi magunk vagyunk, képesek as élet igéjébe vezeiö ajtót megtalálni s felnyitni. Az Isten igéjének még ma is meg van a régi ereje és mi annyiban hiszünk ebben az erőben, a mennyiben azt saját magunkon tapasztaljuk, s megfordítva: annyi eredményt érünk el, a mennyiben az élet igéjének erejében igazán hiszünk. Mikor egyszer a boldogult Blumhardt bolli fürdői lelkész előtt Tholucknak fent említett mondását idéztem, a kedves úr s nagy szónok ezt jegyezte meg: »Nagyon helyes; de tudnod kell azt is, hogy minden emberi szívnek is megvan a maga ajtócskája s ahhoz is meg kell a kulcsot találnod. Minden szívnek meg van az ő külön kulcsa; azt kell megtalálni s azt azután nem szabad ideoda lökdösni, mert az fáj a szívnek s a kulcs is könnyen eltörik. S látod, csak ükkor fogsz a szívben életet kelteni. ha a textus életét neked oda bevinni sikerült.« Nekem úgy tetszik, hogy ez a megjegyzés is több becses útmutatást tartalmaz, mint sok vaskos komiletikai tankönyv. A hallgatók szívét megnyitó kulcsot megtalálni nem szintén feladata-e a prédikációnak? Mit ér a legszebb prédikáció, ha a prédikátor e kulcsnak nincs birtokában?! S hogyan találja azt meg ? A filadelfiai gyülekezet angyalának szóló levélben azt mondja a megdicsőült Megváltó: »íme, adtam eléd megnyílt ajtót«; s mikor Pál apostol antiochiai első térítési útjáról visszatért, azt írja, hogy »az Isten a hit ajtaját a pogányoknak megnyitotta«. Az ajtók megnyittatnak tehát és azok megnyitása az Úr felségjoga! De persze előttünk csak úgy fognak megnyittatni, ha könyörgünk is ezért. Óh mily állhatatosan s buzgón kellene nekünk így kiáltanunk: »Uram, nyisd meg előttem, valahányszor prédikálok, a szívek ajtait; légy nekem is segítségemre úgy, mint Pálnak hajdanában, mikor előtte Lydia szívét megnyitottad; engedd megtalálnom azt a kulcsot, a melylyel hallgatóim szívét ki lehet nyitni!« S a mikor prédikálásunk hiábavalósága felett panaszkodunk, a hiba vájjon nem abban rejlik-e, hogy mi így imádkozni nem szoktunk ? A ki igazán arra törekszik, hogy az élet igéjével az emberi szívhez az utat megtalálja, vájjon" nem áradna-e arra onnan felülről egy fénysugár, a melynél azt megtalálja?! A mikor én először egy missziói ünnepélyen Blumhardttal együtt prédikáltam s az ostort kissé erősen találtam pattogtatni, a kedves öreg úr oldalt szólított s ezen ismert mondást súgta oda nekem: »Csak nyájasan bánni Jeruzsálemmel!« S minél öregebb s higgadtabb lesz az ember, annál inkább belátja, hogy a prédikációban való mennydörgés és villámlás általában a szíveket inkább bezárja, mintsem megnyitja, kivált ha testi gerjedeiem vezeti a nyelvet s a prédikátor talán még az iskola porát is alig rázta le. Azért még nem szükséges a mai kort jellemző erkölcstelen szellemmel szemben az írás megtérésre intő s korholó szavait gyengíteni s a vétkekhez glaszékesztyűben nyúlni és. csak azt beszélni, a mit az emberi fúl szívesen hallgat, a mikor Isten igéje arra kötelez, hogy az »igazságot* s »ítéletet« hirdessük. Ha az ahhoz való bátorság, hogy egy helytelenül nevelt s a fenyítéstől elszokott kornak az igazat komolyan megmondjuk, a társadalom összes köreiből kiveszett volna is, a prédikátorokból nem szabad neki hiányoznia. De más az, ezzel a bátorsággal bírni s más testi gerjedelemből a mennydörgés fiait játszani. Az, a mint azt mindenki saját tapasztalásából tudja, fájni szokott, ha az embert kíméletlenül szidják; azért int az írás: »az Igazságos fenyítsen engem barátságosan«. A mikor az orvos vágni kénytelen, akkor kell leggyöngédebben bánni a beteggel s minél élesebb az az isteni ige, a melyet hirdetünk, annál inkább kell nyomdokain járni Annak, a Ki azt mondja: »én szelíd és alázatossdvü vagyok«, s a ki arra tanít bennünket, hogy a bűnösökkel mint »megfár adottakkal s terheltekkel* bánjunk. Mindennél, a mit mondunk, nagyon lényeges az, hogy miként mondjuk. Magát a szeretetet is lehet »dühösen* hirdetni; s ha az ember az evangéliumot mint törvényt tárgyalja, úgy megfosztja azt diadalmas erejétől. Gyakran vagyunk kemények ott, a hol nyájasoknak kellene lennünk, mint a hogy nyájasok is gyakran vagyunk olyankor, a mikor keményeknek kellene lennünk. Az Üdvözítő épen a vámszedőkhöz s bűnösökhöz volt a legnyájasabb, de viszont kemény volt a farizeusokkal szemben; s mikor Jeruzsálemnek az ítéletet hirdette, könyezett. »Boldogok a szelídek, mert ők öröklendik a földet* ; és a tettetés nélküli nyájasság főkulcs az emberi szívekhez. Blumhardtnak e nyájasság kiváló mértékben volt sajátja; mindenki, a ki csak beszélni hallotta, kénytelen volt elismerni, hogy »ez az ember keserüli a sokaságot*. A nép üdvét szíven viselő indulatból kell prédikációinknak fakadni ok s ilyentől vezettetniük; az ilyen szívből eredő prédikáció legbiztosabban építené fel azt a hidat, a melyen a hirdetett ige a hallgatók szívébe eljuthat. S van még egy másik híd is. Az embernek azokat a sziveket, a melyekbe az ige magvát kell vetnie, jól kell ismernie. Sok olyan, magában véve elég csinos beszédet hallhatni, a melyben a prédikátor mégis csak hiába csapkodja a levegő-eget; mivel azok az emberek, a kiknek beszel, csak képzelt alakok s nem testből és vérből való emberek, a minők a valóságban léteznek. Vagy olyanokkal foglalkozik a szónok, a kik nincsenek jelen, vagy a tudósokat s doktorokat cáfolgatja s egészen elfeledkezik arról, hogy szószéke alatt egyszerű iparosok, földművesek, szolgák és szolgálók ülnek. Nem tévedek, a mikor azt mondom, hogy az a neme a prédikációnak, a mely utópikus alakokkal foglalkozik, szintén meglehetősen elterjedt hibája a mi szószékeinknek. Természetes dolog, hogy az ilyen prédikációkról azok a testtel és vérrel bíró emberek, a kik a szószék alatt ülnek, üresen mennek haza, ha mindjárt oly szellemes módon szórakoztattuk is őket. Ha valakinek, úgy különösen a prédikátornak van szüksége emberismeretre, alapos emberismeretre. S hogyan szerezheti azt meg? A mennyire én a dologba belátok, a következő három úton : irástanulmány, saját szivünk vizsgálata s azokkal az emberekkel való érintkezés által, a kik között élni s a kiknek prédikálni a hivatásunk. (Folyt, köv.) Paulik János.