Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-26 / 9. szám

dolog alá van rendelve. Azon elv azonban, hogy a tudomány a legfőbb hatalom, csak ottan igaz, a hol a legfőbb dolog ismerete hiányzik. Vannak a világban a tudománynál magasabb dolgok is; vannak abban bizonyos élő erők; és az erkölcsi világban bizonyára nem a tudomány, hanem a magasba néző szent vágyakozás a mozgató erő, és ezen vágyakozásnak az imádság a szárnya. A hol ilyen vágyakozás nincsen, ott csak a földön csúszik a lélek, nem tud az repülni, a legszentebb is egy kalitkába zárt madárhoz hasonlít, valamely csodálatos odaadással számítgatván és osztályozgatván börtönének rácsos falait. Természetesen mi nem gondoljuk azt, hogy bárki is anynyira el legyen telve saját kicsiny önmagával és annyira ne ismerje a világegyetem nagyságát, hogy az eget minduntalan kérésekkel ostromolja, hogy a világegyetem törvényei bármely pillanatban, mikor neki az kivánatos, változzanak meg. Nem azért imádkozunk mi, hogy megváltoztassuk Isten, tanácsvégzéseit, hanem hogy emberi akaratunk tanuljon meg az isteni akarattal való öszhangzásban mozogni. Hogy egyes dolgokat illetőleg, melyek a lehetőségek isteni láncolatában nincsenek visszavonhatatlanál megállapítva, mi hatása lehet a mi kérésünknek: azt soha megmondani nem tudjuk; de azt már igenis tudjuk, hogy a mi legnemesebb természetünket a minden valódi nemesség forrásával úgy tartjuk legtermészetesebb és legtevékenyebb módon kellő összeköttetésben, ha azon forrással igaz buzgalmi viszonyba lépünk, és ha teljes alázatossággal el akarjuk fogadni Istennek felénk nyújtott jobbkezét, — a teremtett lényhez egyedül ilyen magaviselet levén az illő az ő Teremtőjével szemben. Gyakorlatilag úgy áll a dolog, hogy egy ember semmivel sem igazolhatja jobban az ő erkölcsileg egészséges állapotát, mint azzal, hogy tud imádkozni. Rendkívül tudatlan ember volna az, legalább keresztyén országban, ki nyilvánvaló álnokságának, csalásának vagy ostobaságának tényeire kérné ki napról-napra Istennek áldását. A régi pogány korban, bizonyos körülmények közölt nyugodt lelkiismerettel imádkozhatott az ember egy Dionysiushoz vagy egy Aphroditéhez, hogy szentelje meg az ő részegeskedő vagy kicsapongó cselekedeteit; de ma már, — hála a galileai halászok prédikálásának! — túl vagyunk ezen, és az általános tapasztalat azt igazolja, hogy a bensőleges magánimádkozás (mert az előírt formulárék ismételgetéséről nem is szólunk), a mi nemes erkölcsi természetünknek ez az éltető eleme, olyan légkör, melyben a durva, az érzéki és az önző ember nem tud megélni. Vigyétek ki tehát, ifjú emberek, vigyétek ki magatokkal életutaitokra az apostoli elvet: szüntelen imádkozzatok! Érezzétek magatokat mindig tiszteletteljes függő helyzetben a minden jó legfőbb forrásával szemben. Ez a legtermészetesebb, a leggyorsabban ható és a legbiztosabb orvosság a léha önbizalom és a meggondolatlan szemérmetlenség azon szelleme ellen, mely oly könnyűszerrel kél ki a szeretet nélküli értelem nyomán, mely felfuvalkodtat és nem épít. A mire a régi kegyes hagyomány, mint illő szertartásra tanította meg a keresztyéneket, hogy főétkezésük előtt napról-napra imádkozzanak : tegyék meg azt életük minden komoly ténye előtt is, — még pedig nef hideg forma, hanem buzgó valóság képében. Indulj ki, derék ifjú ember, mint Dávid, a te küzdelmedre, készen tartván kövedet, s jól irányozván parittyádat; de a felőllégy magadban bizonyos, hogy nem a gonosznak, hanem Izráel Istenének csatáját vívod. Akár kard, akár írótoll legyen is a kezedben, egyiket se forgasd a nemtelen önhittség vagy a hiu önmutogatás szellemében, hanem úgy a kitörő örömnek óráiban, mint a sötét csüggetegség és kétségbeesés napjaiban is légy mindig kész mondani Istened előtt: »Áldj meg engemet is, édes Atyám /« Csiky Lajos. TÁRCA. Az irgalmas samaritánus. * (Luk. X. 30—87.) Olyan régi öreg történet ez űgy-e ? édes atyámfiai! Nincs is talán az egész gyülekezetben olyan kis' gyermek se, a ki ne tudná nagyon jól az irgalmas samaritánus dolgát. Még is hozzá húzott a szívem, hogy szólanék ma róla tinéktek. Hozzá húzott, mert kedves nekem ez a történet, mint gyermekéveim regéi, melyekből a föld igazságszerelme és jósága beszélt. Sőt azok felett drága nekem e történet, mert ebből az égnek igazsága és könyörülete szól. Egy ember mene alá Jeruzsálemből Jerichóba, Kietlen vad út még máig is, mely oda vezet a kopár Moábhegyeken át. Négylábú fenevadjai, a hiéna meg a sakál, vagy rokonaik: a kóbor martalóc-e a vadabb? — ki tudná eldönteni?! Még ma is olyan veszélyes ez az út, hogy a német császár tavalyi szentföldi útja alkalmával is, a Jerichót (ma Elrika) meglátogató utasoknak nem volt elég a katonai fedezet, hanem még külön szerződést kelle kötni a környékbeli beduinok főnökével, nem csekély pénz árán biztosítva így a bátorságos odajutást. Hát még milyen lehetett ott a közbiztonság ezelőtt 1900 esztendővel ? ! Szegény ember, szegény utas! Rablók állják el az útját s nem elég hogy elveszik mindenét, de holtelevenre verik s úgy hagyják vérbe fagyba az út szélén. Micsoda hő vágy vihette a tündér szép Jerichó felé; hogy számlálgathatta magában a perceket, mikor a fáradságos útnak vége lesz ? ! Hány édes gondolat gyönyörködtethette lelkét az övéi felől, kiknek mennyi szép ajándékot viend ? ! Jerichó pálmái tán már odalátszottak; a madárdal, a virágillat tán már köszöntötték a vándort. Óh! milyen édes is lesz a pihenés! S íme, most a helyett ott fekszik összetörve a sziklás út mentén. Legalább csak valaki járna arra, ki szenvedéseit egy ital vízzel megenyhítené, — vérző sebeit bekötözné! Lépteket hall! Remél. Történet szerint arra megyen vala el egy pap. ki ezt látván elkerülé. Hasonlatosképen cselekedett egy arra járó levita is. Mindakettő olyan ember, ki a törvénynek tudója, * Elmondatott 1899. febr 2-án, a Lorántffy Zsuzsánna nőegyesület közgyűlését megelőző istentiszteleten.