Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-12-11 / 50. szám

iránt még nem eléggé fogékony. A Károli-féle fordítás azon szentirati helyeken, hol az ecclesia a zsidó vallásra vive fordul elő a: »gyülekezet« kifejezést (Máté XVIII. 17; Csel. VII. 38.), a hol valamely más társaságra: a »sokaság« (Csel. XIX. 32.) vagy »gyűlés« (Csel. XIX. 39) szót használja. Egyetlen hely van (Zsid. II. 12.), hol az ecclesiát, habár az eredeti helyen (Zsolt. XXII. 23.) zsidókra vonatkoztatva használtatik. Károli anyaszentegyháznak fordítja. Ez a textus azonban Zsolt. XXII. 23-ból van átvéve, hol Károli fordításában is »gyülekezet« áll s ha ő a zsidókhoz írt levélben mégis anyaszentegyház kifejezéssel adja az ecclesia fordítását, ez onnan magyarázható, hogy az ő szemei előtt zsidóból lett keresztyén gyülekezet lebeg, mint a melyhez az apostoli levél tényleg intézve van. De ha még az újszövetségi nyelvhasználat megengedi is a vitát a tekintetben, hogy az 'ecclesia = egyház szó nem keresztyén vallási testületre alkalmazható-e vagy nem : az egyháznak a történelem folyamán kifejlett fogalma kizár minden vitát. Sőt az e nevezet iránti jogosultságot a róm. kath. egyház odáig szűkítette, hogy azt kizárólag saját magának foglalta le s a nem róm. kath. keresztyén vallásfelekezeteket a »secták« gyűjtő névvel foglalja össze. A római káté szerint a r. katholikus egyház az egyedüli egyház; a többi »sibi ecclesiae nomen arrogant«. Ez a felfogás adja magyarázatát annak a kánonjogi elvnek, hogy minden megkeresztelt személy a r. kath. egyház tagja s mint ilyen a ius divinum-nak feltétlenül,— az egyetemes érvényű positiv jogszabályoknak pedig oly módon van alávetve, hogy azok alul csak a pápa által oldozható fel. Eltekintve az ideális egyháztól, mint >sanctorum congregatio«-tól, az empiricus egyházra nézve a reformáció rég megdöntötte azt a kizárólagos jogosuttságot, melyet az ecclesia = egyház név használatára a római káté és a Bellarmin definíciója, a »sub regimine . . . romani pontificis*, keresztyén vallási testületnek tart fenn. Bebizonyította a reformáció, hogy a külön szervezet milyensége irreleváns arra nézve, hogy egy vallási testület Krisztus igaz egyházának jelvényeit hordozza s hogy az egyház elnevezés megillet minden olyan vallási testületet, melynek tagjai és intézményes alkotásai a keresztyén vallás szent célját akarják megvalósítani, vagyis a személyes ember-életben realizálni a Krisztusban kijelentett Isten-életet. A keresztyénség szellem-erkölcsi és reális életét felölelő három nagy tudomány: a dogmatika, egyháztörténelem és egyházjog, az egyház szó használatával a keresztyénség körén kivül nem léptek, és ha mégis az egyes egyházpolitikai törvényekben e szónak majd tartózkodóbb, majd bőkezűbb vagy épen tülbőkezű használatával találkozunk, ez annak a jele, hogy a legislatioban működő sokféle, hivatott és nem hivatott elemek miatt nem mindig képes egy szónak a tudományban kiképzett tiszta fogalma érvényesülni. A egyházpolitikai törvényhozások, közelebbről a modern magyar törvényhozás két irányban követnek el szóhasználati hibát: a tülszükítés és a túlkibővítés irányában. Mint alább látni fogjuk, egyszer még keresztyén vallási testületektől is meg van vonva az egyház nevezet. majd meg nem-keresztyénekre is alkalmaztatik, mely utóbbi, nézetem szerint lényegesebb hiba, mint ha nem róm. katholikus keresztyén vallási testületek törvényileg hit- vagy vallásfelekezet névvel vannak megjelölve. A ratio legis mellett mentségül hozható fel. hogy a vallási testületeket, mint. az összes Krisztusban hivő keresztyéneket magában foglaló egyetemes egyház pártjait, felekezeteit veszi elbánás alá; de ekkor aztán a róm. kath egyház is a felekezetek kategóriájába sorozandó, mint a hogy ezt az 1848: XX. 2. §-a és ennek nyomán az 1868: LIII. 1. §-a teszi. Míg ellenben ha nem keresztyén sectának ad a törvény egyház elnevezést, ez az illető felekezetnél a vallási érzület sérelmét okozhatja; de meg úgy ennek a vallási társulatnaK dogmatikai nyelvhasználatával, mint az újszövetség, keresztyén dogmatika, egyházjog és egyháztörténelem nomenclaturájával ellenkezik A modern magyar törvényhozás nyelvhasználatát a vallási társulatok megnevezésénél három kifejezés kisérti : egyház, vallásfelekezet, hitfelekezet. Az ezektől származtatott melléknevek és összetételek használatánál is nagy mértékben hiányzik a fogalmi tisztaság. Egyházpolitikai törvényeink között az 1848: XX. t.-c. szóhasználata mondható a legszerencsésebbnek. Az egyház kifejezést, mint egy egész vallási testület megjelölését kerüli, talán épen az általa recipiált unitárius felekezetre való tekintetből, melynek keresztyénségéhez igen sok szó fér és a melyre a vallás-felekezet jelölés is csak úgy alkalmazható minden skrupulus nélkül, ha a vallás alatt nem specifikusan a keresztyén vallást, hanem általában a vallást, mint az érzelmi, kedélyi és szellemi élet alapnyilvánulását tekintjük; ez lévén az az összefoglaló egész, a melyre nézve az unitáriusokkal és minden más hitfelekezetekkel együtt a keresztyén egyházak is felekezetet, pártot képeznek. A hol a törvény az egyház szót használja (7. §.), ott területiig határolt hitközséget, mint jogi személyt ért alatta. Hibába esik azonban már a nyelvhasználat a 3. §-ban, hol egyházi szükségek állanak, vonatkoztatva a keresztyén jellegével vitás unitárius hitfelekezetre is ; pedig a 8. §. »vallásbeli ügyeik« kitétele bizonyítja, hogy a törvény ismer az »egyházi* melléknév helyett ily vonatkozásban helyesebben használható szót. A 8. §-ban áll ez is: egyházi osztály, szemben a világival. Ennek a paragrafusnak kontextusában elszigetelve ez a kifejezés kifogás alá nem esik, mert itt a görög-nemegyesült keresztyén hitfelekezetről van szó. Azonban általában az 1848: XX. t.-c. álláspontjával, mely egy, az egyház kategóriájába nem sorozható hitfelekezetet is bevesz a tökéletes jogi egyenlőség és viszonosság sáncaiba, a »papi osztály« használata sokkal inkább megegyeznék. Még hibásabb volna ma, a felekezeti kényszer megszűntének korszakában egyházi osztálynak nevezni általában minden vallási testület, papságát; mert ez a szó ma helyesebben volna használható a felekezeten, egyházon kivül állókkal szemben, azoknak megjelölésére, kik valamely recipiált