Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-12-04 / 49. szám

megmondani, ha kissé vizsgálódunk, hogy a fentebb említett elvek minő hatással lehetnek a gyakorlati életre. Milyen a mi egyházi életünk s hogy állanak valláserkölcsi viszonyaink? Igen elszomorító a kép, a mely e téren is elébünk tárul. Azokat a férfiakat, a kik képesek és hivatva volnának, hogy vezérszerepet játszanak, lefoglalja a magas politika, s ha résztvesznek is egyházi ügyeink intézésében, ott sem tudják levetkezni politikus voltukat s dolgaikban nem annyira az egyház igaz érdekei, mint a magasabb politikai szempontok és tekintetek az irányadók. Adminisztrálunk s igen sokszor megalkuszunk a viszonyokkal, a helyett, hogy erőnk legjavát arra fordítanánk, a melyben egyházunk boldogulása rejlik. Mi ennek az oka? Az evangélium sója izetlenült meg, vagy az egyházak nem teszik meg kötelességeiket, úgy, a mint kellene? Az evangéliumban nincsen hiba bizonyára, mert az örök igaz s ugyanaz marad minden időkben; de van baj azokban, a kik azt hirdetni s az életbe átvinni hivatva volnának. Nemcsak világiainkat foglalja el a politika, de papjainkat is, s nem veszik észre, hogy az a politika menynyire megbénítja őket igazi feladataik teljesítésében s mennyire alkalmas arra, hogy az egyházi igaz érdekek feláldozását is követelje. Hát a nem annyira szellemi hatalmával, mint vótumával döntő alsó néposztályokban, a mi egyházunk közönséges tagjai közt milyenek a viszonyok? Igen szomorúak. Politikai érdekekből képesek feláldozni legszentebb kincseiket. Politikai érdekeiket belekeverik egyházi ügyeikbe s a politikai szokásokat ós erkölcsöket életbe léptetik az egyházi élet terén is. Aligalig van egyházi tisztviselő választás, a melyben ott ne szerepelnének a politikai kortes-élet legocsmányabb eszközei: a bemocskolás, a vádaskodás, az eszem-iszom s a lélekvásárlás. Szép szó, tanítás, feddés, igazi evangélium hirdetés nem használ semmit, mert hiszen, a mi az egyik téren megengedhető, miért ne volna megengedhető a másikon is?! E bajoknak s mélyen elszomorító jelenségeknek forrása nem más, mint az, hogy társadalmi s egyházi életünk terén az evangélium igazságainak helyét a politikai morál tételei váltották fel, s ma bármely téren nyilatkozó életünk nem a Szentírásból, hanem a politikai életből s annak erkölcstanából nyeri impulzusait. A magyar parlamenti és politikai élet iskolája volt valóban a köz és valláserkölcsi életnek; de az a tudomány, mit ebben az iskolában tanult, minden más, csak nem örvendetes. Az a morál, mely bár más szavakkal, de a finis sanctificat média elvét vallja, a mely megengedhetőnek tartja az egyéni jogok elnyomását ós megvásárlását: a legveszedelmesebb egy nemzet társadalmi és valláserkölcsi életére. Ez a morál, bármi néven neveztessék is, nem az evangéliumból, hanem e világból s annak önző, bűnös törekvéseiből fakadt s mást, mint romlást nem is hozhat maga után. Oh! bárcsak belátnák hát politikusaink, hogy nekik legszentebb hivatásuk a nemzet nevelőinek lenni, de nem azokban, a melyek romlásba döntik mind a társadalmi, mind a valláserkölcsi életet, hanem azokban, a melyek szilárdítják, építik "s^ft^. nem az önző világi érdekekből fakadt, hanem a tiszta, keresztyéni morál alapján. Oh bár lennének azért e napok adventi napok a mi parlamentnükra nézve is? Csillapodjanak le a pártszenvedólyek ; küszöböltessék ki az a morál, mely különbséget tesz a politikai és a társadalmi vagy egyházi tisztesség között s értse meg minden párt, hogy a parlament csak úgy leend a nemzetnek igazi s jóra nevelő tanító iskolája, ha arra törekszik, hogy cselekedeteivel s szavaival mindeneknek szivébe a tiszta erkölcsöt, a valódi tisztességet s az igazság ós becsület örök törvényeit oltsa be! Ez kell, hogy legyen legszentebb törekvése, mert máskülönben a nemzet igaz fiai tiszteletének tárgya nem lehet! Szentmártoni. Allén bibornok (A lanus Britannieus) és kora (1532—1594). — Az angol egyházpolitika történetéből. — (Folytatás.) X. AUcn bibornok ezután még nyolc évig élt. Meghalt Rómában, 1594. október 16-án. Vannak jelek, melyek némi változott irányt mutatnak életének végső éveiben. 1593-ban p. o. erős alkudozások közt találjuk őt a pápával az Anglia és Spanyolország közti békére vonatkozólag. Úgy látszik, bizalmatlansággal kezdett viseltetni ama szövetségesek módszerei és céljai iránt, a kiket ő hivott el a misszió terére. A viszályt, mely a bibornok és a jezsuiták közt keletkezett, nem lehet összeköttetésbe hozni a politikai állapotokkal. Azt híresztelték felőle, hogy ő azzal vádolta a jezsuitákat, hogy inkább a társaság érdekeit tartják szem előtt, mint sem a szeminaristáknak s az egyház javainak békességét. De bármi lehetett is az oka ennek a házi civódásnak : az Allén egykori barátjának és állandó levelezőjének, Agazzari szerzetesnek, a római English-College rectorának ide vonatkozó fejtegetései nagyon jellemzőek.