Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-11-27 / 48. szám

egységben fokozza erejét s tegye képessé nemzetét nemzeti hivatása betöltésére. A horáciusi elv szerint azonban: hanc veniam damus, petimusque vicissim. Oh! de ha magyar hazánkra tekintünk s ha a magyar államnak, a kebelében élő idegen nyelvekkel és nemzetiségekkel szemben követett eljárását s annak mások által való elbiráltatását tekintjük, mennyire másként áll a dolog nálunk, mint Romániában s más, többféle nemzetiségű országokban! A magyar nemzetet az isteni gondviselés egy nagy nemzetiségi tenger közepébe helyezte, mint egy hullámtörő szigetet. Immár egy ezredéve áll itt, csapkodhatva a habok által, de azt a tengert visszaszorítani még mai napig sem tudta. A magyar nemzet szerepe valóban csak úgy tűnik fel, mint egy sziklaszigeté, a mely az ostromló habok közepette meg tudott ugyan állani, de arra, hogy területét nagyobbítsa s a tengert visszaszorítsa vagy kiszikkaszsza : nem volt képes. Nemzetiségeink itt vannak körülöttünk s köztünk, együtt fejlődve és erősödve a magyarsággal, s míg más országokban a neinzetfentartó elem felszívta magába a kebelében élt nemzetiségeket: a magyarság e hazában ezer év leforgása alatt alig tudott odáig jutni, hogy abszolút többséget érjen el, nemhogy nemzetiségeit magyarokká tudta volna tenni. E hátramaradásban igen nagy szerepe volt ugyan azoknak a súlyos megpróbáltatásoknak, a melyeken a magyarságnak keresztül kellett mennie; de a (Őoka ennek mégis csak az, hogy a magyar sohasem tudott terjeszkedni, sohasem igyekezett céltudatosan nemzetiségei beolvasztására, hanem egész az indolenciáig menő türelmességgel élt azokkal együtt, a maga földén, a maga házában. S ezzel a jószívűséggel megnyerte-e azoknak, legalább jó indulatát s háláját ?! A tényleges viszonyok a leghatározottabban ellene mondanak ennek. Szász honfitársaink hermetice elzárják magukat mindaz ellen, a mi magyar s nem átallanak aljas vádakat emelni külföldi testvéreik előtt azok ellen, a kik nekik hazát adtak. Oláhjaink a nagy dákó-román birodalomról ábrándoznak s alaptalan panaszaikkal telekürtölik a világot- Szerbjeink Szerbiához húznak; tótjaink között a pánszlávizmus dominál ; horvátjaink pedig épen most törik a fejüket, hogy miként szakadhatnának el tőlünk s miként valósíthatnák meg a nagy horvát királyságot. íme, ez a nemzeti türelemnek, jobban mondva: indolenciának az eredménye! Mennyivel önérzetesebb s a nemzeti politika szempontjából mennyire bölcsebb a kicsiny Románia eljárása! Tanuljunk azért Romániától! Sehol sincs az a világon, hogy az államalkotó és fentartó polgárok zöme, mint nálunk a magyar, a nemzetiségek gúny-tárgya legyen saját hazájában! Mi nemzetiségeinket keblünkön melengetjük, dédelgetjük, csakhogy el ne szaladjanak tőlünk. A mikor ü'nek, békén tűrjük; a mikor szidalmaznak, s kígyót, békát ránk kiáltanak, elhallgatjuk, s még azt is elmulasztjuk a legtöbbször, hogy magunkat ellenök csak szóval is védelmeznők ; holott jogosan megkövetelhetnők tőlük, mint más államfentartó nemzet, hogy a törvényeknek, a melyek hozzájárulásukkal hozatnak, olyan tisztelői és megtartói legyenek, mint a hogy szeretik az azokban számukra is letett és biztosított jogokat élvezni. Nemzetiségeink csak akkor lesznek a hazának valódi gyermekei, ha szivök a magyarokéval együtt érez s ha ajkukon magyar szó hangzik. De ezt tétlen türelemmel, indolenciával, meg nem valósíthatjuk sohasem ! Ehhez az szükséges, a mit Románia folytat: nemzeti iskolai politika. Távol van tőlünk, hogy nemzetiségeink beolvasztására az erőszak eszközeit ajánljuk. Az erőszak ily téren nem hogy használna, hanem árt. Itt a helyes mód csupán az igazi nemzeties érzésben való nevelés lehet. Ha a serdülő nemzedéket megtanítjuk nemzetünk történetére, múltjának felemelő emlékeire, dalaira, a hazai föld ismeretére, s ha gondot fordítunk arra, hogy az iskolából hozott impressziókat az életben papjaik, tanítóik, vezetőik le ne rontsák: szóval, ha keresztülviszszük minden ponton a nemzeties ^nevelést: akkor remélhetjük csupán, hogy szívök-lelkök összeforr nemcsak a földdel, a melyen élnek, hanem a magyar nemzet-tel is, a mely nekik hazát adott s szeretettel öleli kebelére. Tanuljunk azért a kicsiny Romániától; tanuljunk mindnyájan, de tanuljon különösen tanügyi kormányunk, s ha mi is úgy érezzük nemzeti méltóságunkat, nagy hivatásunkat, mint ez a szomszéd állam, akkor majd nálunk is elpihen a nemzetiségi harc s e hazában mindenki magyar leszen, nyelvében ós érzésében egyaránt. Keresztesi Samu. TÁRCA. A keresztyén seientisták és a hit által való gyógyítás. Amerika a szabadság hazája. Az állami és erkölcsi törvények kötelékein belül mindenki teheti s gondolhatja azt, a mit akar és tud. Nincsenek formák, a melyek korlátozzák az embereket. Az egyszerű napszámos, napi munkájának végeztével munkaadójával egyenjogú polgár és ember. Ez a szabadság van meg a vallás, az egyház körén belül is. Mindenki hiheti azt, a mi az ő egyéni felfogásának megfelel. Itt nem születik senki bele a vallásába. A keresztség által csak a keresztyén egyháznak, de nem valamely vallásfelekezetnek tagjává lesz. A szüléknek, a vasárnapi iskolai tanítóknak s a lelkészeknek kötelessége a gyermekeket a felekezet számára megtartani. Sokszor van eset, hogy a szülék például presbyteriánusok, a gyermekek közül az egyik methodista, a másik kongregácionálista. Van valami nagyszerű ebben a szabadságban; de van sok kár és veszedelem Kár és veszedelem egy-