Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-09 / 41. szám

lyos korszak, mint az, melyet 1849. október 6. nyitott meg. Sötét, nyomasztó éjszaka borult a magyarra, melyben rosz csillagok jártak. Sötét szárnyát lomhán kiterjesztő a haza fölött a gyász ; elborult minden, mint elborult a legnagyobb magyarnak kedélye és elméje a nagy fájdalom súlya alatt... Az élet fagyva volt s megdermedett. Évekig tartott már a gyász, midőn egy bájos hercegleány elindult a birodalom határai felé, abból az országból, mely 900 évvel ezelőtt ennek a nemzetnek királynét adott. Sejtette-e a magyar, ki lesz reá nézve Ő, a csodaszép hercegleány ? A magyar nemzet nem volt ott, midőn Erzsébet Ausztria határait átlépte; nem volt ott, midőn az ősz pap áldást mondott I. Ferencz József és Erzsébet frigyére: de a nagylelkű hölgy már akkor vele volt a nemzettel. Lélekben bejárta a hon határait, melynek hősies küzdelméről, tragikus bukásáról annyit hallott. A sok szenvedés jó szivét részvétre hangolta. Az első pillanattól kezdve a magyar haza szenvedéseinek enyhítésén fáradott. 336 magyar fogoly nyerte vissza szabadságát. Ez volt a kezdet. Dicső kezdet! Óh áldva légy e kezdetért! A késő utódok hálakönyűi századok múlva áldjanak e kezdetért! Kezdettől fogva nem külső kötelék fűzte csupán a bájos hölgyet a nemzethez, hanem a hálának, a szeretetnek belső, sokkal erősebb köteléke. A nagylelkű királyné nem szűnt meg gyöngéd, avatott kezekkel a bizalom balzsamát csepegtetni a szivekbe. Az 1857-ik év tavaszán jó szive ide vonzotta. Mennyi gyöngédség, mennyi részvét nyilatkozott minden szavában, minden mozdulatában! Mennyi gyöngédség nyilatkozott abban, hogy e megtiport, meggyanúsított nemzet fiai között e nemzet viseletében jelent meg! A sokat szenvedett magyar lelkesen üdvözölte az uralkodó párt, és Ő a jó, az áldott, a felcsillámló harmónia láttára a király és a nemzet között nem tudta örömkönyeit visszatartani. Áldott könyek, melyeknek nyomán Josepstadtban 100, Olmüczban 21, hazájáért sóvárgó, hazájáért szenvedő magyar fogolynak hullottak le bilincsei. Mennyi régi haragot engeszteltek ki, mennyi régi bánat terhein könynyítettek e könyek! Ettől fogva nemesen érző szive sugallatát követve, biztos kezekkel, szorgalmasan dolgozott ama gyászfátyolon, mely hivatva volt elfedni a multat ezernyi sebével. A következő időszakban két kiváló lény munkálkodott önfeláldozó buzgalommal a nemzet feltámasztásán: a nagy királyné és a nagy hazafi, a haza bölcse. A nemzetünk felett virrasztó két nagy szellem felismerte egymásban a szivjóságot, a léleknek kristálytisztaságát s a nagy hazafival versenyezett a nagylelkű királyné, kit a jó Isten őrző angyalnak állított közénk. Mily megragadó kép ! íme egy királyné, kit sorsa milliók fölé helyezett, hogy uralkodjék : Ő leszáll trónusáról, felkeresi a földresujtott nemzetet. Nem az alattvalót látja benne, hanem a szenvedőt, kihez ennek anyanyelvén, szól. Felkeresi a szenvedőt, mert ő nemcsak uralkodni, hanem boldogítani is akar. Óh! erre csak a nemes emberszeretet képes, mely nem tekinti nemének gyarlóságait, hanem fárad, küzd ! Meglepetve nézett e ritka, nagylelkű hölgyre minden magyar, a ki megismerte. Meglepetve mondta ama idők egyik kimagasló alakja: -Nem találkoztam nővel, a ki hazánk iránt oly benső szeretettel viseltetett volna, mint ő felsége, s a ki annak érdekében annyit tett volna*. Nagy része van e dicső királynénak ama hatalmas mű létrehozásában, mely legújabbkori történetünkben korszakot alkot: a kiegyezésnek létrehozásában. Hogy mennyit köszönhetünk e mű létrehozása körül áldott királynőnknek, arra nézve álljanak itt a haza bölcsének szavai: »Két szószólónk volt a királynál: igazságunk és királynénk*. Uj korszak nyilt meg, a nemzet sorsának ura lett; a többi független, szabad nemzetek közé sorakozott. Ö pedig, a ki a romba omlott szép haza felett azelőtt kényeket ontott, most örömkönyekkel nézte ennek fejlődését. Ha voltak ezután is gyászos napjai a magyarnak, gyászos ruhában megjelent közöttünk, hogy a bánatot elviselni könnyebb legyen. Leszállt a haza bölcsének ravatalához is, hogy könnyebb legyen a fájdalom a veszteség fölött, mint leszállt annakelőtte, midőn megnehezedett felettünk a Gondviselés keze. Óh! bizonyára alattvalókat királynéhoz szebb, nemesebb kötelék nem fűzött soha! E nemzet imádatát, kegyeletét, ha lehet, növelték a szerető anya szenvedései. Ö, a ki mindig módját tudta ejteni,hogy maga körül fényt,derűt áraszszon. a ki egy nemzetre áldást hintett — maga martir volt. Egy személyben volt ő megtestesülése a jóságnak és a szenvedésnek. Emlékénél állva tétovázunk, mit csodáljunk benne inkább: az angyali jó nőt, vagya némán szenvedő, erőslelkű asszonyt. Gyöngéd, jó, kegyes mások, megtagadó, erős önmaga iránt. Könyezik a mások fájdalmán, de ő maga az anyát érthető legszörnyűbb csapást megtántorodás nélkül viseli. Jóság mások iránt, szigorúság önmaga iránt: ez a kettő jellemének kidomborodó sajá.tsága. A sziv mélysége és nagysága leginkább a szenvedés elviselésében tükröződik vissza. Az isteni Üdvözítő gyöngéd, résztvevő a mások szenvedései iránt, maga pedig nagy lélekkel viseli a keresztet és szenvedi a legkeserűbb halált. Igen, a nemes lélek sajátsága az önmegtagadás, a türelem a szenvedés között. És ime ő hány csapást viselt vala el! Fájdalommal látta a tartományok elvesztését. Hányszor öltött gyászt felséges családjában előforduló csapások miatt ? Nehéz keresztjével sokszor kellett felmennie a Golgothára, hogy fenékig kiürítse a szenvedések poharát, mígnem jött a legszörnyűbb nap, mely a megtört szivü anyát oda állította fiának, egyetlen fiának ravatalához. Mérhetetlen bánatában a természetben keresett vigaszt. A suttogó erdők mélységébe, a bérc fenyvesébe, az aranykalászos mezőkre ; ide, a természet ölére menekült nagy fájdalmával. De azért e bánatos szív épen oly melegen érzett hű magyarjaiért, mint azelőtt. Nagy ünnepre készült a magyar nemzet. A Kárpátokból a széles Alföld végső határáig minden magyar készült megünnepelni a haza ezeréves fennállásának emlékét. Az örömnek zaját csak egy kétség zavarta meg: