Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-09 / 41. szám

eljön-e ünnepünkre Ő, a jóságos, Ő, kinek a föltámadásban a felvirágzásban annyi része van? Legyőzi-e szívszaggató fájdalmát, mely miatt a gyászruhát nem tette le többé soha? A kétkedők nem ismerték az ő nagy szivét. Eljött a nagy nemzeti ünnepre, az új évezred küszöbén az ü imája is belevegyült a nemzet imádságába. Azóta féltve, remélve kisértük védő nagy asszonyunknak minden lépését. Minden magyarnak imaszerű óhajtása volt: adjon szivének az ég oly vigasztalást, a minő vigasza volt Ő a magyarnak bánatában. A nemzetet aggódásából, imájából egy szörnyű hír riasztotta fel. Azt a szivet, mely csak szeretni tudott, gyilkosnak tőre járta át. Rémes kiáltás jelezte a lajdadalomnak és a veszteségnek nagyságát, — egy megrémült és keserűségbe borult nemzetnek rémes jajkiáltása. Napok multak el azóta. A sziveken beljebb vonult a seb. Érezzük, hogy a nagy királyné eltűnt testi szemeink elől; de érezzük azt is, hogy éltető eszmévé magasztosult. Mint ilyen él, lelkesít,, buzdít. A legnagyobb, a legjobb, királynénak, a legszelídebb nagy asszonynak emléke él; élni fog mindaddig míg magyar szó hangzik e földön, miként áldott volt neve, míg áldást hintve élt hü magyar népe körében. Mint ilyen tovább is élni és hatni fog; emléke fog élni annak, kiben Szilágyi Erzsébet erős lelke, Lorántffy Zsuzsánna kegyessége, Rozgonvi Czecilia hitvesi hűsége összpontosult és magasztos harmóniába olvadva kifejezésre jutott. Erzsébetnek a legjobb királynénak emléke legyen áldott; legyen soha el nem muló a mi hálánk és kegyeletünk. Dr. Pruzsinszky Pál, ref. fó'gimn. tanár. BELFÖLD. A pesti ref. egyházmegye közgyűlése. A pesti ev. ref. egyházmegye, a mint már jeleztük is mult számunkban, szeptember 28-án tartotta közgyűlését, Szánthó János esperes és gróf Teleki József gondnok elnöklésével. Az esperes rövid imája után a gondnok nagyhatású beszédben fejezte ki a közgyűlés mély megindulását és résztvevő fájdalmát ama veszteség felett, a mely Erzsébet királyné Ő felsége halálával királyunkat s hazánkat érte; egyúttal rámutatott a megnyugvás forrására, a hitre, a mely a szenvedések között is felemel és kötelességteljesítésre serkent. A közgyűlés, a melyre a tartalmas beszéd mély benyomást tett, a nagy királyné emlékezetét, gyászos halála felettifájdalmát jegyzőkönyvében örökíti meg. Az elnöki megnyitó után az esperesi jelentés következett, a mely mintegy tüköré a nemesszivű, a mindig csak jót, békességet kivánó esperes szelíd, szeretetteljes lelkületének. Nem lehet feladatom, hogy e jelentést kritika tárgyává tegyem; de benyomásaimról számot adhatok. Ha mint kritikus írnék is, e jelentés után csak régi véleményem erősödik ama férfiú felől, a kit én mindig bölcs, higgadt, a helyzetet kellő magasságról s egész terjedelmében világosan látó vezérnek tartottam. Nem kezeli untalan a riasztó trombitát, szelíd szavára is felriad a lélek; a mi jót lát, a mi kedvest tapasztal, élénken állítja azt elénk, de a hibát, a fogyatkozást is a maga mezítelenségében tárja fel. Részéit a békességről, de e beszédnek tartalmából — a kinek füle vagyon a hallásra — kivehette, hogy a látszólagos békesség, a melyben a gyülekezetek s ezek vezetői egymás közt vannak, sok helyen hasonlatos lehet a csendes aluváshoz. Míg egyfelől az áldozatkészség szép jeleit dicséri, addig másfelől itt is, ott is feltűnik egy-egy jelenség, előkerül egy-egy numerus, a mely a trombitaharsogásnál is jobban ébreszt: elmondja a jelentés, hogy sok belyen a hétköznapi könyörgések elmaradnak, a pápistás külsőségek hódítanak, mert néhol a kálvinista temetők is gyertyafényben úsznak halottak estéjén, másfelől a nazarénusok is, habár nem rohamosan, de folytonosan szaporodnak; igaz, hogy a 291 vegyes házasságból csak 19- esetben köttetett, a születendő gyermekek vallására nézve egyezség, de legalább a kevésből 11 a mi javunkra; azonban még egy hála Istent sem sóhajthattunk, már egy másik statisztikai híradás szinte reánehezedett a lelkünkre, mert ebből azt hallottuk, hogy míg hozzánk csak 41 tért át, addig a kitértek száma 79, tehát a veszteségünk 38. Rékesség van-e hát, vagy csendes aluvás? Elmaradoznak a hétköznapi könyörgések, pedig a hol az ébredés jelei mutatkoznak, ott, mint a Vértesaljáról olvassuk a kerületi értekezlet naplójában, hétköznap, időnként bibliamagyarázatot is sürgetnek; terjed a halottak kultusza minden szentek napján, pedig Kálvinnak első szereplése az volt, hogy egy ily napon jelentette ki barátja, Kopp dr. által, hogy nincs több közbenjáró a Krisztus Jézusnál s ez a kultusz könnyen a sok nagyobb és apróbb közbenjárók kultuszára vezethet; terjed a nazarénizmus s abból, hogy »bár nem rohamosan, de folytonosan«, ki ne tudná megítélni, hogy e baj elvesztve már akut jellegét, idültté vált. Volt ugyan a közgyűlés folyamán néhány tárgy, a mi vigasztalásként hatott, s lelkesítő példa lehet. De tartsuk meg a sorrendet. Kerületi képviselőkül Vargha László ócsai, Mészáros Sámuel óbudai lelkészek, Freyzinger Lajos és Kontra Kálmán világi tanácsbirák választattak. Majd a budai Fazekas-téri házépítés ügye került sorra, a melyre nézve az elnökség felhatalmazást nyert, hogy ha ez építésre vonatkozólag a budapesti egyházközség gazdasági bizottsága is határoz a presbyteriummal egyetértőleg, e határozatot jóváhagyhatja. Nem titkolom el, hogy már tavaly, a Raar-féle alapítványok eladásának kérdése, most újabban e házépítés ügye azt a sokak előtt talán ötletszerűnek tátszó felfogást ébresztette bennem, hogy a budapesti egyháznak speciális helyzete van, a mely miatt néha évenként több egyházmegyei gyűlésre is volna szüksége s azt a némelyek előtt talán indokolatlan gondolatot támasztotta bennem, hogy Budapestnek és közvetlen környékének, a mely polgári téren kezd hozzánőni a székesfőváros testéhez, egy külön egyházmegyévé kellene szer-82