Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-09-18 / 38. szám

leumi ünneplésünkben nem követjük a világ fiait... Isten­nek adunk mi e napon is dicsőséget . . . Nem akarjuk Esperes úrnak szerénységét sérteni azzal, hogy rámuta­tunk egyházmegyénk jegyzőkönyveire, vagy egyházkerüle­tünk jegyzőkönyveinek törvényszéki részére, a hol vértes­aljai egyházmegyénk csak igen ritkán található s hogy így mind az üresen álló lapokból, mind a följegyzett esemé­nyekből előszámlálnánk hosszas és áldásdús munkálkodá­sát. E helyett Istent dicsőítjük, neki adunk hálát azért, hogy ezelőtt, 25 évvel akként igazgatta az egyházak elöl­járóinak s lelkészeinek szivét, hogy az egyházmegye kor­mányára olyan férfiút választottak, a kiben volt tehetség, akarat és erő elvégezni a reá bizott munkát, s a kinek szivében lángolt az anyaszentegyház s általában a köz­ügyek iránti szeretet tüze ... De bármennyire eltérő is örömünneplésünk a világ fiaiétól, annyiban mégis követjük őket, hogy valamint azok, úgy mi is adunk ajándékot. De mivel nekünk sem aranyunk, sem ezüstünk nincsen, ilye­néket nem adhatunk; de adunk annál sokkal drágábbat : az örökélet beszédének könyvét, ezen Isten lelkétől ihle­tett teljes Szentírást. (Fölmutatja a szónok s leteszi a közgyűlés asztalára a külön e célra köttetett, K. I. mono­grammal s az első lapon fehér selyemre nyomott felírás­sal ellátott albumszerű nagy, díszes bibliát.) Fogadja ezt tőlünk Nagytiszteletűséged, mint tiszteletünk s elismerésünk jelét. Adja Isten, hogy ennek örök és romolhatatlan igéit, szokott buzgóságával még hosszú éveken keresztül hirdet­hesse ! E mellett hogy egyházmegyénknél is legyen a mai napnak külső, maradandó nyoma: egy alapot gyűjtöttünk, »Koncz Imre esperesi jubileumi alap« címen, oly szán­dékkal, hogy ennek kamatja évenkint felváltva egy lelkész, illetőleg tanító özvegyének adassék — mindenkor Nagy­tiszteletűséged által. Adja Isten, hogy e jótékonyságot szá­mos éven keresztül gyakorolhassa(A Koncz Imre-alapra már is tekintélyes összeg, ez idő szerint 337 forint gyűlt össze az egyházak, a lelkészek, tanítók s egyesek áldozat­készségéből.) Ez éljenzéssel kisért üdvözlő beszéd után Szente Pál bicskei tanító, a vértesaljai ref. tanító-egyesület nevé­ben és megbízásából, mint annak alelnöke, tolmácsolta egyszerű, meleg szavakban az egyházmegye tanítói kará­nak szerencsekivánatát és törhetetlen ragaszkodását, be­széde végeztével esperes úrnak egy díszes keretbe foglalt nagy alakú arcképét, Darabos Balázs mányi tanító sike­rült rajzát, nyújtván át a jubilánsnak. Most Forgács Endre sárbogárdi lelkész lépett elő s az ezen alkalomra írt szép költeményét szavalta el, élénk hatással. A tetszéssel fogadott költemény elhangzása után e sorok írója, mint egyházmegyei főjegyző, a sárbogárd­tinódi egyháztanácsnak, esperes urat szívélyes és szép szavakban üdvözlő iratát olvasta föl. Mindezek megtörténte után a jubiláns esperes, szé­kéből fölemelkedve, a hozzá intézett üdvözletekre hosszabb beszéddel válaszolt. »Mélyen meghatott — úgymond — az a megtisztelő bizalom, melyben 25 éves esperesi pá­lyám alkalmából a nt. egyházmegye e jelen pillanatban részesít.« Azután visszapillantást vet életének lefolyt 77 esztendejére, valamint 25 éves esperesi pályájának feltűnőbb mozzanataira. Majd ekképen folytatja: ^Lelkészi éveim hamar repülnek; és ezelőtt 37 évvel ezen egyház­megye. ezelőtt 26 évvel ezen egyházkerület tanácsbirói, ezelőtt 25 évvel ezen egyházmegye esperesi hivatalára állított ezen egyházmegye és kerület bizalma. Ha vissza­megyek gondolattal esperesi hivatalom kezdő pontjához, a letűnt 25 év kezdetére: képzeletem előtt állanak azok a vezérférfiak, kiknek vezetése alatt állott ez az egyház­megye és a kiknek segédkezése mellett kezdettem meg esperesi pályámat. Ott látom első helyen a szelíd lelkű, vallásos buzgalmú, erélyes férfiút, ezen egyházmegye akkori gondnokát: Nádasdi Sárközy Kázmért, ki a mily szelíd, nyájas volt az egyházmegye kormányán a békében: ép oly bátor és rettenthetetlen a viharban, ha anyaszentegy­házunkat vész fenyegette. Remek példáját mutatta be ennek, a pesti Kálvin-téri templomban tartott kerületi gyűlés alkalmával, midőn a rémes időkben a gyüléstartás be volt tiltva; s ez a kerület az ő elnöklete mellett mégis megtartotta azt, pedig a Gellérthegy ágyúi pillanat alatt porrá törhették volna az egész Kálvin-téri templomot és a benne tanácskozó gyülekezetet. S ő csendes nyugalom­mal énekelte a gyülekezettel együtt: »Az Úr énnekem őriző pásztorom*. •Í Egyházmegyénk ezen vezérférfia letűnt és mind­azok, kik ezelőtt 25 évvel ezen egyházmegyében körülötte állottak, letűntek. S ha most itt, ezen gyülekezet tagjai felett széttekintek, egészen új nemzedéket szemlélek. Mos­tani szeretve tisztelt gondnokunk, gróf Dégenfeld Lajos ő méltósága, negyedik gondnoka mellettem egyházme­gyénknek a 25 év folyta alatt. Tanácsbiráink közül csak kettő van életben, egy egyházi, egy világi tanácsbiró: Báthory Dániel 26 év óta, Vásárhelyi Géza 28 év óta tanácsbirája ezen egyházmegyének. A lelkészi kar tagjai közül pedig a 33 lelkészből, kik esperesi pályám kezdetén éltek, ma csak 7 lelkészt találhatok életben. A 38 tagból állott rendes tanítói kar tagjai közül 12-őt.« »Esperesi hivatalomban mikép jártam el, annak elbírálása nem lehet feladatom . . . Esperesi pályám 25 éves folyama alatt egyházmegyénknek, egyházkerületünk­nek, két zsinatunknak sok szép alkotásai mutathatók fel. Ezek alkotását egyes vezérférfiak nevéhez fogja fűzni a történelem. Én ily vezérszerepet soha nem követeltem magamnak. De jelen voltam mindenkor vezérférfiaink mellett; segítettem azoknak tehetségem szerint és esperesi pályám kezdetén magam elé kitűzött jelmondatomtól: »Légy igazságos és ne félj senkitől és semmitől!* soha egy pillanatra is el nem távoztam, s ennek vezérlete mellett mentem végig 25 éves esperesi pályámon. De segítőm volt a nagy Isten, ki előtt mély alázattal borulok le. És segítőim voltak elnök-, tanácsbiró-társaim, a lel­készi és tanítói kar és gyülekezeteink képviselői, kikre Istentől áldást kérek.« Végül szives köszönetet mondva az egyházmegye s tanítói kar ajándékáért s megtisztelő figyelméért, áldás-kivánással végzi szavait. Az egész gyülekezet ünnepi csendben, melyet azon­ban olykor a tetszés és éljenzés zaja szakított meg, hall­gatta végig esperes úrnak meghatottságtól remegő hangon elmondott ezen beszédét; melynek végeztével újra fel­hangzott az öröm és lelkesedés felkiáltása az ajkakon, miközben a jelenlévők a jubiláns köré seregelve, egyénen­ként is kifejezést adtak az ünnepelt egyházkormányzó iránt érzett tiszteletöknek, szeretetöknek. A jubiláris ünnepség ezzel, a zöld asztal mellett, véget érvén, negyedórás szünet után a napirenden levő hivatalos ügyek tárgyalására tért át a közgyűlés. Déli egy órakor a fehér asztal mellett, közös ebédre gyűlt össze a nagy társaság s bizonyára vége-hossza nem lett volna a szebbnél-szebb s lelkesebb felköszöntőknek, ha hogy nincs kezünkben a lehangoltságot keltő ciprus-ág, mely hallgatást parancsolt. Csupán gondnok úr s egyház­megyénk legidősb világi tanácsbirája, Vásárhelyi Géza emel­tek poharat, az országos gyászra hivatkozással ők is csak rövidre szabott szavakban éltetvén a jubiláns esperest, a ki viszont, midőn pár szóval köszönetet mondott, azon imaszerű óhajtásának adott kifejezést: Adjon a Minden-

Next

/
Thumbnails
Contents