Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-09-18 / 38. szám

Allén bibornok (Alanus Britannieus) és kora (1532—1594). — Az angol egyházpolitika történetéből. — (Folytatás.) V. A veszedelem, melybe Angolország a pápának eme ténykedései folytán keveredett, jelentékenyen fenyegető volt. A főfontosságú kérdést az képezte most a kormányra nézve, hogy miként fogjanak hozzá ennek elhárításához. Az északi felkelés által nyújtott lecke sok egyéb mellett megtanította őket arra is, hogy az idősebb, vagy Marianus papok, legalább azok, a kik az országban tartózkodtak, nem érdemelték meg a gyanúsítást oly nagy mértékben. Watson, a lincolni püspök, valamint Feckenham abbé elképedve értesültek a bulláról. A Thomas More hagyományainak szellemében felnevelt emberek kételkedtek vala a bulla érvényességében. Egy befolyásos katholikus jogász az ő visszaemlékezései folyamán beszámol arról az érzésről, melyet a bulla szült a jogász-férfiaknak egy tekintélyes osztálya körében. Akárhányszor hallotta ő emlegetni tőlük, mikor közöttük forgolódott, hogy oly mélyen begyökerezett lelkükbe a tisztességesen uralkodó királyokra vonatkozó isteni parancsolat, hogy semmiféle ellenkező irányú bulla nem lenne képes alábbszállítani aggodalmaikat annak az intézménynek világos megsértése fölött, a mit ők a természeti vagy isteni törvény határozott rendeletének tartottak. Egy ily törvény alól, vitatták ők, a pápa semmiféle felmentést nem adhat* A kormány azonban minden kétséget kizárólag tisztában volt azzal, hogy a leggonoszabb veszedelem a fölkelő nemzedék s különösen a convertiták részéről fenyeget, a kiket teljesen megrontott annak a reakcionárius tanításnak a szelleme, melyben őket a szeminaristák és zsoldból s a spanyol és római udvar közvetlen befolyása alatt élő menekültek részesítették. A parlament, mely 1571. április havában ült össze, kísérletet tett a bajt gyökerestől kiirtani, olyan formán, hogy felségárulásnak jelentette ki a királynő jogcímének kétségbevonását, vagy — a mi most egyjelentőségü volt ezzel — a királynő eretneknek nyilvánítását. Azzal a célzattal tehát, hogy a Rómával való mindenféle összeköttetésnek vége szakadjon, kimondatott az 1571-iki parlamentben, hogy a felségárulás büntetését vonja magára mindaz az egyén, a ki a pápától származó bullát, avagy az összeköttetésnek bármi más eszközét akár védelmébe veszi, akár annak végrehajtására lépéseket tesz; nemkülönben az is, a ki a római egyház kebelébe egyeseket áttérítene, vagy ezzel az egyházzal megbékíteni törekednék, valamint az, a ki az ilyenféle eszközök és eljárások szellemével egyetértene. Azonfelül a praemunire büntetésének terhe alatt megtiltatott a pápától beszentelt bárminő tárgynak terjesztés céljából való behozatala, legyenek bár azok vagy szentelt olvasó-szemek, keresztek, vagy akár Agnus Dei. E parlamenti végzések keresztülvitelénél azonban a legcsekélyebb buzgalom és érdeklődés * William Barclay. »De Poteslate Papae< 27-ik fej. sem mutatkozott arra nézve, hogy az ekként kínálkozó jelentékeny befolyást és hatalmat bárki is igénybe vegye. A történtek után három esztendőre egy misszionárius csapat jelent meg Angolországban, a Douai-Collegeből, mely 1568-ban alapíttatott. Csak kevés figyelmet vontak magukra e misszionáriusok mindaddig, míg küldetésüknek, a pápa hadviselési szándékainak teljes előtérbe nyomulása gyanúsabb színezetet nem kölcsönzött. A fentebb említett, 1571-iki végzemények első foganosítása még mindeddig nem történt meg; egészen 1577-ig, a mikor is Cuthbert Mayne-nél, a Douai-College-ból való szemináristánál, aki máskülönben nemrég még az angol egyház papsága közé tartozott, az 1575-iki jubileum kihirdetési-bullájának, ennek az ártalmatlan és értéktelen iratnak egy példányára és egy Agnus Dei-re akadtak. Semmiféle bizonyító körülmény nem forgott fenn arra nézve, hogy ő valamelyes összeesküvésnek részese, tagja lett volna, s ennek reábizonyítása, még ha törvényes úton ment is végbe, nem volt egyéb egy hatalmas politikai baklövésnél. A következő évben egy pap: Nelson és egy fiatal tanító, Sherwood, büntetést voltak kénytelenek kiállani a miatt, hogy tagadták a királynő szupremaciáját és talán úgy is nyilatkoztak felőle, mint eretnekről. Ezek voltak az egyedüli mártírok (a kiknek sorsa miatt Challoner püspök elég merész volt követelőleg szemrehányást tenni), az exkommunikáció ügyében közrebocsátott bulla évét követő tíz esztendő, avagy valójában az Erzsébet uralkodásának első 21 éve alatt. Került-fordult a dolog, s íme a pápának magatartása mind türelmetlenebb és mind ellenségesebb indulatú kezdett lenni. V. Pius után XIII. Gergely következett a pápai széken. »Teljesen távol állott a XIII. Gergely szándékától, — írja Knox szerzetes — hogy a bulla végrehajtás nélkül maradhasson, Egész tisztán látta ő, megszámlálhatatlan sokaságú hívőre nézve azt a romlást, melyet Erzsébetnek a trónon oly sokáig való maradása eredményezett. Mint eme lelkeknek szellemi pásztora, kötelességének tekintette minden jogszerű eszközt igénybe venni arra nézve, hogy megmentse őket az elpusztulástól. Innét van az, hogy nem elégedve meg gazdag szellemi képességei s a térítés szellemi munkája által nyújtott támogatással, mely utóbbi a douai-i és az általa alapított római kollégiumokban állandó gyakorlatban volt, semmi megtenni valót sem mulasztott el arra nézve, hogy II. Fiiepet, Spanyolország királyát, Erzsébetnek a tróntól, fegyveres erővel való megfosztására ösztönözze. így tehát 1577-ben, a mikor is abban állapodtak meg, hogy ausztriai Don Jüan, a Flandriával kötött béke után, hajlandó lenne vállalkozni Anglia meghódítására és Mária, skót királynőnek az angol trónra való helyezésére: XIII. Gergely elküldte Mgr. Sega-1, mint nunciusát Don Jüanhoz, a tervezett vállalathoz szánt segítségül 50 ezer aranynyal. Néhány hónap múlva, ugyanebben az esztendőben Mgr. Segát nunciussá nevezte ki Madridba, határozott, külön utasításokkal arra, hogy mindenképen ösztönözze a királyt