Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-09-11 / 37. szám

Ha szerző belletrista és nem egyházi író, ezért az egy kötéljéért bizonyára sietnének szépirodalmi társaságaink megjutalmazni őt. A mi Bánk bán a magyar tragédia, a mi az Ember Tragédiája a drámai költemény terén, ez a Kecskeméthy »Jézus útja* egyházi beszédirodalmunk terén, — mondta nekem egy keresztyén asszony a kötet olvasása után. Kecskeinéthi nyelvét dicsérni felesleges. A poéta]nyelve az, az Istentől megáldott poéta nyelve. Minden ízében magyaros, népies, fordulatokban gazdag, színes nyelv, mely azért mindvégig komoly, méltóságos, egyszóval a kathedrához hű marad. Sok szépet írt már Kecskeméthy, de talán olyan szépen, gazdagon és mégis discréten, színesen és mégis egyszerűen, egyszerűen és mégis fenségesen még nem írt, mint e füzetecskében. Elhagyta — s azt jól tette — mégepathos legmagasabb fokán is a prózának nála szokásos rímetlen versszerű rvthmikus lüktetését, s csak a szónoki numerus rythmusát használja, de ezt azután mindenütt. Még csak arra a csodálatos analysisre és nálunk szokatlanul igaz, mélységes magyarázatra akarom felhívni a figyelmet, mely minden beszédnek sajátja, s szerzőben az exegesis professort dicséri. Ugy boncol, úgy fejteget Kecskeméthy, hogy szinte belekáprázik a szem részletei gazdagságába, a nélkül, hogy az író aprólékossá vagy pláne unalmassá válnék. Gondolatainak gazdagsága, logikájának ereje, következtetéseinek biztossága, újdonsága, fejtegetéseinek könynyedsége, frappáns volta meg fogja a biráló tollat, hogy a kritikusból magasztalét alkosson. Az első beszéd tárgya az Eset. Egy csendes, fájdalmas ballada az emberről, minden emberről. A jelen tisztán látása, józan ítélete a mult bűne felett, csöndes sírása hívogat, de a siralomban már benne van a vigasztalás magva is. mert bűneink látása megbánásra indít. A második beszéd tárgya az átok, mely egyszersmind ígéret is. Egy édes lvrai költemény, mely a végén az óda magasságáig ér el. Kesergő zsolozsmán kezdődik, s leszáll szinte a kétségbeesés csüggedéséig bűneink felett: a mikor egyszerre csak a Kérubok és Szeráfok karának édes dala szövődik belé, hogy a levert embert, az aláhullott lelket, az átok szavaiban levő Ígérettel az Úrhoz emelje újra. A harmadik és negyedik beszéd az özönvízről, illetve a pusztában felemelt érckígyóról szól. Az igéret folytonosságának jele e kettő. Az igéret, e soha ki nem alvó csillag ragyogását mutatja ez a két beszéd. Csodálatosan szép elbeszélő két költemény, melyen unos-untalan áttör, átrezeg az isteni igéret hatalmas dala, szivet emelően, lelket vigasztalóan. Olyan virtuositással keresztülvive a bűnök sötét festése mellett a vigasztalást, a keresztyén vallás karakterisztikumát, alig olvastam valaha, mint ekét beszédben. Mint egy bűnbánati éneknek szorongó hangjai, mikor egy lágy fugában olvadnak fel, olyan ezeknek a beszédeknek a hatása. Az ötödik és hatodik beszéd egy-egy dythiramb, melynek az alaphangja ez : * vajha megszakítanád az egeket és leszállanál*. Az első a Messiás személyéről, a másik az ő országáról szól, a próféta (Esaiás) birodalmában. Szinte megakad az ember lélekzete, ha ezeket a beszédeket olvassa. Micsoda erő, mekkora fájdalom, mennyi sötétség és mekkora hit. És hogy olvad át a mi bűneink felett érzett keserűségünk egy édes karácsonyi énekbe. Ilyen lesz ő, a mi Messiásunk. Micsoda hatalmas, mindent magával ragadó a hatodik beszéd finaléja, mely Isten országa szépségeiről beszél. Szárnya van a szavaknak, tüze a soroknak, szive a beszédnek, mely lüktet és szivet dobogásra, bűnbánatra, imádságra, szeretetre kelni készt. A hetedik és nyolcadik beszéd főalakja Keresztelő János, ki a tizenkettedik órában hirdeti a lélek-keresztséget, mely az ő vízkeresztsége felett van, s rámutat a Megváltóra: »Ime az Istennek báránya, ki e világ bűneit hordozza*. Ennek a második beszédnek a vége, Keresztelő János szenvedéseinek leírása után: »Boldog mester az, ki két tanítványát a Krisztushoz vezeti* — beszédesebb, mint sok kötet egyházi beszéd. Ha mi ilyen dicsőséggel meg tudnánk elégedni, akkor hamarabb leszállana közénk a. Krisztus. Egy nagy-nagy kornak az épilogja ez a két beszéd. Igazi Götterdámmerung. De a régi hatalmas óriáskor halálában benne a szebb jövendő biztos záloga. Sőt megjelenik maga a szebb jövendő a kilencedik és tizedik beszédben. Bájos két idyll, Olyan megnyugtató, csöndes, békés, mint a karácsonyest maga, ez a két beszéd a Jézus születéséről s az azt közlő örömhírről szóló. Olyan méltó befejezése a könyvnek, az emberi szív könyvének. Könyezésen kezdődik s bűnön, átkon, jeleken, prófétálásokon által könyűn végződik; de amaz első könyek a fájdaloméi voltak, ezek az utolsók a megnyugvásé, a kiengesztelődésé. Békesség tért a világra s mondja az utolsó beszéd vége: békesség. S micsoda igézetes, bűvöletes liymnusa ennek a békességnek ez a beszéd. De nem dicsérem tovább Kecskeméthyt. Nem tehetek róla, hogy bírálatom önkéntesen is dicséretes volt vele szemben. Nem dicsérem, de egy kijelentéssel tartozom neki. Tartozom neki annak az elmondásával, hogy könyve olvasása után hiszek abban, hogy lesz még olyan magyar egyházi beszédirodalom, mely a műveltebbeket is elvezeti nemcsak az Isten házába, hanem az Isten országába is. Ne engedje szerző pihenni a lantot, a melyet a gondviselés olyan gazdagon felajzva adott kezébe; hadd vezéreltessenek szavai által mind többen-többen a békességre. S ha itt-ott csendülne egy sötétebb hang, sok bántalmaztatásnak, gyanúsításnak, vádnak futó jele: hadd némuljon az el, hadd, ne hallja ezt senki, hiszen: »Boldog mester az, ki két tanítványát is a Krisztushoz vezetheti.* Gergely Antal.