Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-23 / 4. szám

beriség vizsgálódása és kutatásának hatalmas áramlata nyugat és kelet felé. És íme ez a Babylon évezredek óta nem egyéb szomorú romhalmaznál. Milyen dicső nemzet volt hajdan a görögök nemzete, a legszellemdúsabb nép a világ népei között. Milyen bámulatraméltó költői, szobrászai, állam fér fiai és bölcsei valának! Még mai nap is sokat tanulhatunk tőlök. És íme ez a nép alásülyedt, szétzűlött minden dicsőségével együtt; mert a mostani görög nemzet még csak árnyéka sem lehet a réginek. Ha Krisztus után 150 esztendővel végig jártuk volna a középtenger körülfekvő tartományokat, olyan míveltí-éggel, erkölcsiséggel, olyan szép városokkal, olyan kedves életfelfogással találkoztunk volna, a mi nem kis mértékben felülmulta volna azt, a mivel ma azon a tengerparton találkozunk. Azonban a római birodalom akkori csodálatraméltó kulturája, mint a vén fa, belülről romlott vala és ép azért a népvándorlás zivatara által szükségképen elsepertetett. Vessünk egy biráló pillantást az emberiség jelenkori állapotára és arra a kétségtelen bizonyosságra fogunk bukkanni, hogy a nem keresztyén népek mindenike aláhanvatlott. Nemcsak a legalsóbb népeknek, nemcsak a négereknek, indiánoknak, eszkimóknak és samojedeknek volt egykor jobb koruk ; nem, hanem a nagy és hatalmas népek is, minők a kínaiak, indusok és izlam népei, ezek sem azok többé, a mik egykor voltak. Kínában egykor a legegyszerűbb istenhit dívott. Manapság pedig utálatos lelketlen bálványimádásnak hódolnak a kinaiak, mit ezerféle szörnyeteg bálványképben fejeznek ki. Sivár és vigasztalan babonaságba merültek. A kik egykor nemes erkölcsű nép valának, azoknak ma már képmutató és bensőleg romlott udvariassággá fajult erkölcsiségük. Igen, mostani vereségök és megaláztatásuk is nem egyéb, mint ama lassú romlás következménye, mely külsőleg csillogó szavakkal ámítja magát, míg belől a rettenetes rothadás ismérvei láthatók. A Himmalaja déli részén lakó indusok nagy nemzete egykor csodálatosan megáldott, merész, nagy tehetségektől áthatott nép vala, a mely nemcsak Istenről és az isteni dolgokról gondolkozott nagyszerűen, hanem az emberi méltóság felséges képeivel is foglalkozott. A föld egyetlen népe sem tudta olyan szép, gyöngéd és megragadó vonásokban rajzolni a nemes női méltóságot, mint a régi indusok. És íme ez a nép, a mely régente négy kasztra oszlott, manapság százfelé hull, a kik egymást kölcsönösen utálják és gyűlölik. Ez a nép, mely egykor felséges vallásos sejtelmekkel volt eltelve: manapság legnagyobb részben sajnálatos bálványimádásnak hódol és olyan szellemi kimerültségben vergődik, a miből csak nagy fáradsággal lehetne felrázni. A Muhamed hitét követő népek, a melyek egykor műveltség és erkölcsiségben túlszárnyalták a keresztyén népeket s ezeknek tanító mesterei valának, ma a romlás és pusztulás siralom völgyében járnak. A tunyaság és fásultság lelke lepte meg az izlam népeket; a világtörténelem viharát hagyják végig vonulni magukon, nincs erejök a fellendüléshez és nincs bennök lelkesedés ahhoz, hogy új, nagy célok felé törjenek. Itt is tehát súlyedés és visszafejlődés tapasztalható minden ponton. Hogy áll már a dolog a keresztyénséggel? Mikor Pál apostol végig hordá az országokon az evangéliumot, attól a meggyőződéstől volt áthatva, hogy nemcsak új tant, hanem új, fenköltebb és szellemibb életet is visz magával az emberiségnek. Saját lelki tapasztalatából kiindulva mondá: »a ki a Krisztusban van. új teremtmény legyen; a régiek elmultak, íme mindenek megújultak*. És valóban az alásülyedt pogány városokban, mint p. o. Korinthusban, nagyszerű eredményeket ért el. Képes volt azokat az embereket, a kik odáig sivár gonoszságban éllek, kiemelni a bűnök és szenvedélyek fertőjéből az új és soha nem sejtett emberi méltóság magaslatára. De a mint a lelkesedés legelső láza elmúlt, a nagy apostolnak is volt oka panaszkodni a miatt, hogy a régi ellenséges hatalmak újra visszatértek, hogy a korinthusiak visszaestek régi pártoskodásukba s még a szent vacsorában sem vesznek részt kellő áhítattal; hogy kicsinyes hiúság, rang és méltóság miatt patvarkodnak egymással. De mindamellett is, míg csak a római hatalom nem szűnt meg üldözni a keresztyéneket, míg csak a vértanúság veszélye fenyegete őket s míg csak egyetlen egy ember azt mondhatá magának: a hitért helyt kell állanod véreddel és vagyonoddal, meg lehet, hogy ma vagy holnap oroszlánok elé dobnak hitedért: a szükség és szorongattatás szent hatalma melegen taríá a sziveket s ha egyes kiválások megtörténtek is, a keresztyén egyház a maga egészében nagy, dicső és lélekkelteljes gyülekezet maradt, a melynek kehelében fenkölt, tiszta élet honolt. De mihelyt államvallássá lett a keresztyénség, mihelyt hivatalokat és méltóságokat osztogatott azoknak, a kik zászlaja alá esküdtek, a hazugság és szenvedély iszapos folyama hömpölygött végig a keresztyén egyházon. Ez az oka annak, hogy a népvándorlás egész tartama alatt alig látszott az új hit életátalakító, emelő és megváltó hatalmából valami. A reformáció idejében a legbuzgóbbak attól a meggyőződéstől voltak áthatva, hogy a reformáció nemcsak a vallásos világnézlet átalakítását, nemcsak az apostoli hithez való visszatérést jelenti, hanem alakítólag hat majd az életre is s azt minden irányban jobbá, nemesebbé teszi. És az bizonyos is, hogy a reformáció sok javulást hozott létre; emelte az emberi méltóság érzetét. De már maga Luther is sokat panaszkodott a reformáció »sajnos« következményei miatt. Azt mondta : ez a nép, a melynek én a hit szabadságát és a régi evangéliumot adtam vissza, gonoszabbá lett az én prédikációim által; istentelenebb, közönyösebb, erkölcsében, életmódjában nyersebb, nem érdemli meg, hogy evangéliumi keresztyénnek neveztessék. Midőn a mult század végén ez a jelszó hangzott végig Európán a Szajna melletti nagy városból: szabadság, egyenlőség testvériség! újongtak a népek jobbjai és abban reménykedtek, hogy új nap támad az emberiség egén s az emberiség egyenlőtlenségében gyökeredző régi bűnök és szenvedélyek örökre eltűnnek a föld színéről. Azonban az új mozgalom mindinkább belefulladt a vérbe és az emberiségnek meg kellett érnie, hogy a szabadság nevében a legaljasabb szenvedélyek dühöngjenek és mint egykor a vallás nevében, úgy most a szabadság és egyenlőség nevében bűnt bűnre halmozzanak. Midőn néhány évtized előtt a szabadság tavaszának új szellője lengedezett végig az országokon, az újkor legnemesebb előharcosai abban reménykedtek, hogy most lesznek majd szabadokká a nemzetek, a jelenkor míveltségében minden embernek része lesz, tova tűnik a régi nyerseség és oly nemzedék fog majd nevekedni, a mely minden ízében méltó lesz az emberi méltóságra. Végén vagyunk a jelen századnak. Elmondhatjuk-e azonban, hogy mi már az a jó és nagy nemzedék vagyunk, a mire a harmincas években számítottak ? Vagy ha jelenkori állapotainkon végig tekintünk, nem kell-e inkább panaszkodnunk, hogy még a jelen nemzedék is rettenetes sebeket hord magán, soknemű elvadulásban szenved és hogy mi még sok ideig nem leszünk azok, a miknek lennünk kellene ? igen, úgy tetszik, mintha a kedély bizonyos magasabb fokú tulajdonságai, mint a hála, hűség és lelkiismeretesség vesztettek volna erejökből a jelen való világban ? Dr. Furrer K. után Ruszkay Gyula, jánosi-i lelkész.