Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-09-04 / 36. szám

jának tartja, már a Madonna apostolaképen lép fel a világ előtt. A róm kath. egyházban kinek-kinek megvan a maga védő angyala — »Angelo Custode» — a ki a szentek életében sokszor megszólal tanácsával vagy óvásával, akárcsak Sokrates bölcs »daimonÍon«-ja .... Az egyház a régi »genius« (daimonion) szót, a maga vallásos képzetkörénk megfelelőleg »védangyallá« változtatta s e védangyaloknak kultuszát szentesítette: XIII. Leóhoz azonban nem ilyen »Angelo Custode« szól, hanem az »istenanya«, a kinek szavát ő felismerte. Csodálatos dolog az! Pál apostol, a kit pedig egy római bazilika felirata aranyhetükkel az igazság forrásaként magasztal, sohasem hivatkozik a Madonna inspiratiójára: Péter apostol, a pápa vélt őstypusa, ép oly kevéssé; Jézus Krisztus is apostolainak a szent lelket igérte s nem az édesanyja kijelentéseit, s az apostolok mindig is csak ama Lélekre hivatkoznak; I. Leó pápa (-j- 461) sem a «Regina coelestis« kijelentéseit jelöli meg mint a hitélet forrását s normáját, hanem a hagyományt és a szent lelket s ugyanerre hivatkozik a tridenti zsinat is és sohasem az istenanya oraculumára: és ime XIII. Leó forrása mégis ez oraculumszerü inspiratio! Kétségtelen dolog tehát, hogy a midőn XIII. Leó a Madonna kijelentésére hivatkozik, akkor oly tekintélyt csempész be az egyházba, a mely az eddigi pápák és dekretumok előtt merőben ismeretlen volt. E tényt egyébként a következő fejtegetések még jobban meg fogják világosítani. I. Egy 1893. január 27-ikén a római papsághoz intézett allocutiójában azt mondja XIII. Leó, hogy néki az egyházi főhivatalt, mint vallás dolgában legfőbb hatalmat maga Isten adta. E hivatalánál fogva viseli ő a »pontifex maximus« nevet; oly cím, a melyet Numa Pompilius is az első pontifex maximus Plutarchos szerint (Numa cap. 9.) teljesen azonos alapon viselt. Numa e hivatalára vonatkozólag Plutarchos azt mondja: >Az ú. n. pontifex maximus egy személyben az istenség tolmácsa, próféta és hierophant (főpap az eleusi mysteriumok szent ceremóniáinál). Feladata nemcsak a nyilvános kultuszról gondoskodni, hanem a magánáldozatokra is felügyelni; s a vallási törvények minden áthágásának megakadályozása mellett egyúttal utasításokat adni arra nézve, hogy mi a teendője kinek-kinek az istenek kiengesztelésénél*. E sorokat olvasva, szinte azt hiszszük; hogy Plutárch a Il-ik században már a XIX. század XIII. Leójának hivatalát jellemezte. A pontifex maximus hivatala s címe átöröklődöt az első római császárokra s mintegy 300 évig ékesítette az imperátorok neveit; mígnem végül Gratianus császár úgy a címről, mint a hivatalról is lemondott, azon indokolással, hogy azok egyike sem való igaz keresztyénhez. Úgy látszott, hogy ezzel ama pogány cím és hivatal örökre száműzve lett, s ha az akkori római püspöknek azt felajánlják, bizonynyal a legnagyobb indignátióval utasítja vala azt vissza. Persze akkor még a többi püspökök a rómaival magukat legalább is egyrangúnak tartották s pl. Ambrosius, a hires milanói püspök a római püspököt Damesust egy levélben egyszerűen csak római lelkésznek nevezi (I. 17. 10.) Egy több századdal későbben irott levélben is Bonifacius a római püspököt »paternitas vestra«-nak címezi s komolyan megrója a Rómában uralkodó babonaság miatt. A mit azonban Gratiánus császár illetlennek tartott, azt a római püspökök később, igen méltónak találták s felvették a »pontifex maximus* nevet. A későbbi császárság korában a római császárt gyakran nevezték az »immortalitas vestra* címmel. S Svmmachus a IV. században a pogány pontifex maximust ugyanazon címmel tiszteli meg, a melyet ma a római főpap hord: »Sanctitas vestra*. XIII. Leó tehát e pogány címek egyikét sem vetette meg, sőt jubileuma alkalmából s különböző püspökök pásztori leveleiben a legkülönfélébb jelzőkkel nevezteti magát. így Otranto püspöke őt az »il grandé adorato*, Acireale érseke a »glorioso«, Gallipoli érseke a »sommo«, Ferentino püspöke a »venerabile« (a szentté avatás első fokú praedicatuma), Anglona püspöke pedig az »immortale« névvel ünnepli. Maga XIII. Leó 1893. november 16-án tartott beszédében azt mondja, hogy a pápaság természetfeletti erővel bír arra, hogy a népeket regenerálja, őket civilisatióra s igazságra vezesse s nagygyá és boldoggá tegye. Decemb. 17-én tartott beszédében pedig magát egyenesen szent Péter incarnatiójának nevezi (St. Pietro, che in noi vive e governa«). A régi Rómában a védő szellemként tisztelt »Genius publicus* mellett ott állott Augustus császár geniusa is, mint a birodalom életelvének s véderejének symboiuma. Az új Rómában e vonást is megtaláljuk, hiszen XIII. Leót, első jubileuma alkalmával (1888) egyenesen az egyház és a keresztyénség géniusának nevezték. (Folyt, köv.) Stromp László. IRODALOM. ** A budapesti országos prot. árvaház tulajdonát képező s a Hornyánszky-cég bizományában megjelenő »Protestáns árvaházi képes naptár« az 1899. évvel huszonötödik évfolyamába lép. A naptár negyedszázados története, melyet a jövő évfolyamból mutatványul megküldtek minden dicséretet feleslegessé tesz. A protestáns írói gárda legjelesebbjei sorakoznak a naptár kitűnő szerkesztője közé s kiváló dolgozataikkal azt olyan színvonalra emelték, minőn naptáraink közül kevés áll. Az erkölcsi siker, melyet e naptár 25 esztendő alatt kivívott, megmérhetetlen, az anyagi siker pedig büszkeséggel tölthet el minden protestánst, a mennyiben naptárunk a budapesti orsz. prot. árvaháznak e negyedszázad alatt kerekszámban 14,000 frtot jövedelmezett. Évenként mintegy 1000 lelkész és tanító buzgólkodik e naptár terjesztése körül, kiknek lelkes támogatásával sikerült a lefolyt évben is közel 25,000 példányt eladni és ezáltal árvaházunk bevételeit 663 frt 72 krral gyarapítani. A »Protestáns árvaházi képes naptár* elterjedtségét fényesen igazolja a mellékelt statisztikai öszszeállítás, mely egyházak szerint tünteti fel, hol hány