Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-23 / 4. szám

ama reflexióinkat megtettük, eljárásunkat egészen a tárgyilagosság és az ügy iránti érdeklődés vezette — távol akárminemű, tollúnknak imputálható subjectivitástól. Ezt kijelenteni különben felesleges is mindazok előtt, a kik cikkünket a száraz adatok és számok alapján úgy olvassák, a mint minden elfogulatlan embernek olvasni kell a tisztán csak az igazságot magában foglaló dolgokat. Sepsi-Szentgyörgy. Benke István, ev. ref. kolleg. tanár. TÁRCA. Van-e az emberiségben javulásra való képesség, vagy talán az utódok is olyanok maradnak, a milyenek az elődök voltak? Az emberiség óriási előhaladást tett az ismeretekben, uralma alá hajtotta a világot, és főként a jelen századot fogja majd egykor a történet a találmányok és felfedezések korának nevezni. Azonban az emberiség külső életében mutatkozó haladás nem mindig jelenti annak jellem ben és erkölcsben való előhaladását is. A külső finomodással nem tart mindig lépést a belső derékség. Van-e az emberekben javulásra való képesség? Jobbak vagyunk-e mink, mint a milyenek elődeink voltak? Magasabb lelkesedéssel törünk-e az élet legfőbb célja felé, a kedély nagyobb melegségével, nagyobb bensőséggel küzdünk-e mindazért, a mi az életet igazán széppé, jóvá és szentté feszi? Jobban fel vagyunk-e fegyverkezve amaz ellenségekkel való küzdelemre, a melyek folyvást arra törekednek, hogy a durva állati életbe rántsák vissza az emberiséget? Eme kérdésekre nem ritkán eme panaszos hangokat halljuk: az emberiség az élet külső dolgában való szertelen előhaladása dacára is vissza felé esik. »Szakadoznak a kegyes szemérem kötelékei, a jó helyet ad a gonosznak és minden bűn szabadon dúl«. Sokan vannak kortársaink között, kik rohamos gyorsasággal végbemenő benső romlásról beszélnek és rámutatnak amaz elijesztő eseményekre, a melyeknek szokásos szinterét a nagy városok képezik. Van-e hát az emberiségben javulásra való képesség? Nemcsak a biblia beszél az első emberek paradicsomáról, hanem említést tesznek erről a pogány népek hagyományai is. Ez volt az emberiség arany ifjúsága. A görögök beszélik, hogy egykor a Kronos uralma alatt öröm és békesség volt a földön; betegség, halál, irigység és patvarkodás ismeretlenek valának; a földi élet minden viszonyaiban állandó öszhangzat uralkodott. Aggodalmak és töprengésekről semmit sem tudtak; az emberek mintegy folytontartó, felséges tavaszkezdeti napokat éltek; a földet nem kellett szántogatni, az minden fáradság nélkül ontá az áldást, a tápláló és frissítő gyümölcsöket. A perzsák szent emlékeiből is azt olvaspuk, hogy az emberek egykor a jó és bölcs Jima uralkodása idejében boldog életet éltek, a mikor nem volt se hőség, se hideg, se betegség, se halál; mindenki a 15 éves kor üdesége és egészségével dicsekedett (mivel persa fogalmak szerint ez volt a legvirulóbb és erőteljesebb életkor); az emberek nem féltek a jövőtől; úgy éltek, mint a gondtalan gyermekek az apai házban. Másutt ismét azt a tudósítást veszszúk az ősi korból, hogy az első emberiséget isteni emberbarátok emelték ki a nyomorból boldog állapotra. Prometheusz az égi kohóból hozta le a tüzet az embereknek és Demeter, az istenanya tanította meg az embereket a földmüvelésre, szelídebb és emberségesebb erkölcsök megszerzésére. A kinai krónikák azt beszélik, hogy Krisztus előtt kétezer esztendővel három derék fejedelem élt Jau, Schun és Ju, a kik egyazon szellemben uralkodtak népeik felett és pedig úgy, hogy ég és föld a legnagyobb összhangban volt egymással. Minthogy jók voltak az emberek és az Istenség akaratát ezen bölcs fejedelmek alatt híven követték ; ennek következtében századokig tartó arany idő boldogítá a kinai népek ősapáit. Es milyen különös! Távol nyugotról ugyanezt a hangot halljuk. A régi Mexikó lakosai beszélik, hogy ősapáikhoz egykor egy földfeletti emberbarát Quecalkoatl jött; a hová lépett, ott virulatba jött a föld és paradicsommá változott; a gyapot növény már a szárán a legfelségesebb szineket kapta s egy bizonyos gabnanem olyan gazdag termést hozott önmagától, hogy egy ember egyetlen kalászából megélhetett. Felséges illat töltötte be a levegőt, csodálatos madarak bájoló dalokat zengedeztek a fákon. Ez az emberbarát arra tanította az embereket, hogy az isteneket, csak virágokkal és gyümölcsökkel tiszteljék és egymás között teljes békében éljenek. Van-e valami igaz az emberiség őskorának emez aranyos mondáiban, vagy nem tekinthetők szép álmoknál egyebeknek' A jelenkor megállapította, hogy az emberiség valami durvább és vadabb állapotból küzdötte fel magát és igyekeztek azt lehetőleg rettenetes színekben tüntetni fel. Az mondták, a jelenkor legvadabb és legalacsonyabb néptörzsei nyilvános bizonyságai annak, hogy milyenek lehettek a mi ősapáink. De a szigorúbb vizsgálódás bebizonyította, hogy ezek a durva törzsek elkorcsosult, alásülyedt népek, a melyek jobb és magasabb színvonalról estek alá. Ezek a népek tehát egyáltalában nem adják kezünkbe az emberiség ősi állapotának képét. Ha mi az emberiség lehető legmesszibb hajnalára akarunk visszamenni, csak egyetlen okmány marad fel számunkra és ez nem más, mint az emberi nyelv, az emberi beszéd, a melynek bizonyítékai az irott bizonyítékoknál jóval messzibbre nyúlnak vissza. De hát mit mond az emberi nyelv, ha annak legrégibb bizonyítékait vizsgáljuk? Hogy az embereket az ég szemlélete már sok évezreddel Krisztus születés előtt erős áhítatra ragadta, hogy azok szentélynek tekinték a családot, hogy a családi életnek központját, a tűzhelyet, szent helynek tartották, hogy az indogermánok, sémiták és egyptomiak már birtokában voltak az örök világrendről való hitnek, a mely világrend előtt föltétlenül meg kell hajolni a föld gyermekének. Ha tehát a nyelvvel tanácskozunk, azt a benyomást nyerjük : lehetséges ugyan, hogy az emberiség sokkal szeretetreméltóbban kezdte az életet, mint a hogy manapság, hinni szeretnénk, hogy az első emberiségen ott nyugodott valami abból a reményteljes kedvességből, a mit a kis gyermekekben tapasztalunk. Azonban az emberiség nagy tömegén már igen korán végig zúg a panasz: mi nem vagyunk már azok, a mik apánk voltanak. Ezek a panaszok a Hotnér énekeiben jutnak a legmegragadóbb kifejezésre. De mindenek felett ez a tény [lep meg bennünket, hogy a régi egyptomiak már több mint 2000 évvel Krisztus előtt panaszkodnak azon, hogy réges-régen elmúlt az a régi jó idő, a Ra isten kora, midőn az élet sokkal kedvesebb és minden gond, inség és panasztól ment vala. Mintha ezerszeres karban hangzanék az emberiség kebeléből a panasz: hova, merre tűntél éltem szép hajnala, melynek oly kedves volt minden egyes dala? Az okmányokkal igazolt történelem hasonló módon beszél aztán az emberiségnek nemcsak az előhaladásáról, hanem a visszaesése és romlásáról is. Milyen pompás város volt egykor Babvlon, központja egy nagyszerű világkereskedelemnek s vele együtt központja egy nagy és jelentékeny szellemi életnek! Onnan indult ki az em-