Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-09-04 / 36. szám

fel, mintha a pápaság természetes fegyvere a kard lett volna s addig, a míg ennek sikerrel való forgatására az alkalmas időpont elérkezett: az összes, tisztán egyházi és misszióügyi törekvések megállapodásban voltak. IV. Piusnak első számbavehető lépése természetesen egy kísérlet volt annak keresztülvitelére, hogy neki egy elfogadott követe lehessen az angol udvarnál. Az érvek, melyeket a királynő tanácsának tagjai okmányba foglaltak, hogy így aztán a kérelmet visszautasítsák a második alkalommal, a mikor az meg is történt. (1561, májusban) — nagyon jelentékenyek. Messzemenő példák és előzmények állottak előttük, hogy ezeket szem előtt tartva, megakadályozzák a pápai legátusnak és nunciusoknak az udvarba való belépését, kivévén persze azt a körülményt, midőn ezek esküvel fogadták, hogy semmi olyan kísérletet nem fognak tenni, mely a korona jogérdekeivel ellenkeznék s azokat kisebbítené. Köztudomású dolog volt, hogy a pápa magának igényelte azt a jogot, hogy ítéletet mondhasson a királynő jogcímére vonatkozólag, vájjon a trónralépése törvénytelen úton ment-e végbe, külön az ő állítólagos eretnekségétől. Nyilvánvaló dolog, így indokolják a magatartásukat, hogy egy pápai követ megjelenése az udvarban, veszedelmes híresztelésekre és az ellenszenv fejlesztésére szolgáltatva alkalmat. Ha úgy nyilatkoztak, hogy a pápának esze ágában sincs sérelemre törekedni: az volt rá a felelet, hogy a sérelmet — már a mennyire tőle (a pápától) függött, — szemmelláthatólag más meg is cselekedte. »Sőt volt a pápának ebben az időszakban Irlandban egy követe, a ki már egész leplezetlenül összeköttetésbe lépett egynémely árulókkal és egy lázadás szításával foglalatoskodott, miután már nyilt cselekmények által a királynő ő fenséget is megfosztotta jogától és címétől, persze, a mennyire tőle telhetett; ugyan miért is hinnénk azt, hogy ez az enber nem törekedett volna hasonlóra ebben az országban is (Angliában)? Igenis cseppet sem lehet tagadni, hogy a mult évben, mikor a Sancta Salute apátját (Parpagliát) ugyanaz a pápa, hasonló megbízatással ki küldötte és az egész Brussels-be jött ... az volt a cél legfőképen hogy az, a mennyire teheti, minden lehetőt elkövessen arra nézve, hogy lázadásra ingerelje az alattvalókat ebben a királyságban a vallás színezete, ürügye alatt*. * A skót királynőnek Angliában való tartózkodása 1568-ban, nyomban megadta az ösztönzést Rómának arra, hogy a katholikus világ kedélyét lázadásra ösztönözze. A főpapságnak néhány, külföldön élő tagja: Morton, Harding, Stapleton és Webb, a kik közül a két utóbbi nevezetes volt arról, hogy jelentékeny szerepet vittek a Donai-ban levő szeminárium alapításánál, mely intézetben ők a theologia professzorai lettek, most arra ösztönözték a pápát, hogy excommunikálja és foszsza meg trónjától Erzsébetet. Mert e nélkül itt még csak igen kevés volt a * L. az erre vonatkozó okmányt Tierney: »Dodd« II. köt. 322. 1. valószínűség arra, hogy fegyverre keljenek. Jelentékenyek voltak bár a régi katholikusok sérelmei, lelkiismeretük mindazáltal nem engedte meg nekik, hogy lázadásban vegyenek részt uralkodójuk ellen, a ki máskülönben jogszerű alapokon állott. Utasítást kívántak tehát valamint, a pápának világosan kifejezett véleményét. A Knox figyelme annak a megjelölésére is kiterjed, hogy a Regnans in excelsis-bulla nem jelent meg a következő évig, az északi grófságok felkeléséig s így arról igyekszikmeggyőzni, hogy a pápai dekrétumnak semmi befolyása sem lehetett a lázadás vezetőire. Pedig hát Knox hasztalanul igyekszik a pápát fehérre mosni. Saját bevallásaik szerint különféle következtetésekhez jutottak. »Habozás és egyenetlenkedés támadt közöttünk, nyilatkoztatja ki Northumberland gróf, vájjon az Isten törvényeinél fogva kell-e nekünk uralkodónk ellen fegyvert ragadni, avagy sem ?« Az ügyet tudós, tapasztalt férfiak elé terjesztették. Coopley, az a pap, a ki két évvel előbb a grófot megbékéltette az egyházzal, azt válaszolta, hogy nekik csak abban az esetben kellene harcba bocsátkozniok a királynővel szemben, ha őt az egyház feje jogérvényesen közösítette ki az egyházból. Mások véleménye oda irányult, hogy ő (a királynő), miután vonakodott elfogadni a pápa követét, már ezen tény folytán — eo ipso — rászolgált arra, hogy az egyházból kiközösíttessék; s ezt. terjesztették elő a dr. Morton véleménye gyanánt is, a ki akkor a tengereken túl volt. Francis Norton azonban úgy nyilatkozik Leicester és Burleigh előtt, hogy ugyanez a Morton volt »a lázadás legszigorúbb, legönérzetesebb mozgatója*. Ő, első meggyőződése folytán azonnal átlátta ama veszélyt, mely úgy leiköket, mint országukat fenyegette az egyházból való kiközösítés következtében, és hogy a pápa rábeszélése eredményéül minden keresztyén fejedelem törekednék felforgatni a királyságot, ha ők maguk előzetesen nem reformálnák azt. Ő, dr. Morton beutazta az országot és azon tapasztalatának adott kifejezést, hogy ő a köznép legnagyobb részét már készen találta a vállalatra, ha az azonnal foganatosíttatnék. Spanyolország — mondá — két hét alatt segítségükre sietne emberekkel és pénzzel.* Tényleg, mindenkinek tudomása volt arról, hogy a trónról való letételre vonatkozó bulla készülőfélben van, ámbár a lázadás elfojtása utáni néhány hónapig még nem bocsátottak nyilvánosságra; és dr. Morton, a kit a pápa 1569-ben Angliába küldött, minden valószínűség szerint abból a célból, hogy bizonyos jogokkal és hatalmi erővel ruházza fel a papságot, bízatott meg azzal, hogy jelentést tegyen a pápa véleményéről és annak véghezviteli módjairól. A dr. Sanders fölvilágosítása e pontot illetőleg elvitázhatatlan. — ö nyíltan megmondja, hogy dr. Morton küldetésének a célzata az volt, hogy »apostoli tekintély folytán kijelentse bizonyos hívei és katholikus * Sharp: »Memorials of the Rebellion of 1569.* — 204., 281. lap.