Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-08-14 / 33. szám

BELFÖLD. Az egyházfegyelemről, Egészséges viszonyok között az állam és egyház érdekösszeütközéséről szó sem lehet. Mindketten egy célt tartoznak szolgálni, hogy lehetőleg értelmes és erkölcsös polgáraik és tagjaik legyenek. Erőt gyfijteniök, ez erőt felhasználniok tulajdonképen csak e tekintetben szabadna és hol ezt az igazságot az állam és az egyház kölcsönösen megértik, az egyik sem félhet, hogy a másik álíal elnyomatik, túlszárnyaltatik, mert mindketten egy célt akarnak elérni, csak más-más utakon. Ily körülmények között az egyházaknak büntető hatalmat nem, vagy csak legkisebb mértékben kellene igényelniök, mert ha az állam, az egyházak által éri el célját: a mint ezt számtalanszor hangoztatja, voltaképen minden olyan ballépést, bűnt, mely végeredményében az államra is káros, megtorolatlanul hagynia nem kellene. Ezt az állam nagy részben szem előtt is tartja és törvénynyel sujt minden oly kihágást, mely általában sérti a vallásos és erkölcsi tekinteteket. Es ez így is van jól, mert, ha az egyház az ige fegyvereivel kiván első sorban hatást gyakorolni az emberekre, ha ezek által akarja azok erkölcsi jobbulását előmozdítani, kívánatos, hogy a hol ez a fegyver elégtelen, az állam büntető hatalmával jöjjön segítségre, mint a mely alkalmasabb, hatékonyabb intézményekkel rendelkezik az egyháznál. De ezek dacára is igen sok romlottság van, melyeknek irtása fegyelemmel, büntetéssel gyógyítása egyenesen az egyházak számára van fentartva. Vadházasságok, házastársak közötti civódások, családi botrányok, az erkölcsi elfafulásnak ezer és ezer tünetei, melyek nem ütköznek bele a fennálló állami törvényekbe, templomkerülés stb. stb. Mindezeket az államok, melyek az egyéni jog és a feltétlen vallásszabadság respectálásában a szélső határokig mentek el, nem büntethetik, ha önmagokkal ellentétbe jönni nem akarnak. Ha kimondta az állam ugyanis a felekezetnélküliség elvét és azt törvénybe is iktatta, ki kívánhatja tőle, hogy megtorlással éljen az olyan ember ellen, a ki a templomot elhanyagolja, annak eszközeit igénybe nem veszi, a sakramentomokkal nem él stb. Am, ha az állam ezek előtt szemet huny, az egyház előtt nem lehet közönyös az. Ha van már helye annak, hogy a hol az egyház fegyverei, mint a minők az ige a szószékből, a cura pastoralis egy és más nemei, újabban az evangélizáció különféle formái elégteleneknek bizonyulnak, az egyház igénybe vegye utolsó fegyverét, az cgi/húsfegyelem gyakorlását. Az egyházfegyelem gyakorlása nem hatalmi növelés, nem hatalmi terjeszkedés az egyháznál, hanem egy üdvös eszköz a jó cél elérésére. Felállítására egyedüli bázist az a lélektani és mindennapi tapasztalat ad, hogy mint mindig voltak, ma is vannak emberek, a kiknek megjobbulását csak erősebb fegyverekkel lehet elérni és bazést ad az, hogy a rossz példa ellenállbatlan erővel hat igen sokakra. Inkább tehát a fekélyes rész vágattassék ki, mint a ragály tovább terjedjen. A reformáció egész folyamán sehol se tapasztaljuk, hogy az egyházfegyelem gyakorlása, kárral, pusztítással járt volna; sőt inkább mindennemű erkölcsi társulást eredményezett, és mindenkinek el kell ismerni, hogy nem kis része volt az egyházfegyelemnek, abban, ha protestáns népünk mindig tisztább erkölcsű volt a más vallásű népeknél. Az én megfigyelésen alapuló erős meggyőződésem azért az, hogy az egyházfegyelemnek bölcs, tapintatos alkalmazása csak jó eredménynyel járhat egyházunkra. Hangsúlyozom, hogy bölcs és tapintatos alkalmazása, mert helyesen mondja Haypál Benő, a kinek e tárgyról szóló nézetét nagy lelki gyönyörűséggel olvastam, hogy az egyházfegyelemre vonatkozó szabályokat §-ba szedni nem is lehet. Mindig a helyi viszonyok, a körülmények döntik el, hogy mint kelljen eljárni, hogy az az egyén jobbulását s az egyház virágzását előmozdító legyen. Azonban véleményem szerint az egyházfegyelem igen sok kérdéssel van összefüggésben. Nemcsak azzal, a mit Haypál Benő igen helyesen hangoztat, hogy az egyházfegyelmet gyakorló presbyterium, ha célt akarunk érni, maga legyen előbb ékes minden keresztyén erényekkel. A presbyterség, e vezéri állás az egyházak élén, amúgy is nagy tisztesség, ma is díszes hivatal, az egyházfegyelem behozatala és gyakorlása egygyel több díszt ruház majd e névhez. Ha a presbyterium mai ügyköre is igazán megkívánja, hogy minden melléktekintetet félretéve, ez állások egyedül érdemes emberekkel töltetnének be, kétszeresen fontos volna ez, midőn teendőik az egyházfegyelem gyakorlásával is szaporodnának, mert miképen üljenek az egyház birói székébe, honnan a megbotlottak és elesettek felett kell ítéletet mondani, midőn maguk is számtalanszor megbotlottak és elestek. Nem joggal mondhatná-e szemökbe az ilyeneknek, épen talán a vádlottak részéről: »más szemében ő a szálkát megleli, magáéban a gerendát felejti«. Nagy igazsága van tehát Haypál Benő lelkésztársamnak, midőn az egyházfegyelem üdvösen és eredményesen gyakorolhatása végeit elsőben is azt kívánja, hogy az ezt gyakorló presbyterium igazán jó cselekedetekkel ékeskedő emberekből álljon, melyre valljuk meg, ma nem fordíttatik kellő gond, elég figyelem. De mondom, az egyházfegyelem még sok más kérdéssel is összefüggésben van. Gondosan át kell tekintenünk egyházunk egész mezejét, mielőtt az egyházfegyelmet behoznánk. Ha látjuk a veszélyes jelenségeket, a vallás talanságot és erkölcstelenséget s ezeknek gyógyítására most már az egyházfegyelmet is szükségesnek ítéljük, meg kell vizsgálnunk, mi okok szülték e veszélyes jelenségeket. Én ugyanis azt hiszem, ok nélkül semmi elő nem áll, mint a jó, a rossz is valamely forrásból kell, hogy táplálkozzék, Ezt a forrást kell tehát betömni ugyanakkor, ugyanabban az időben, midőn az egyházfegyelmet behozni akarjuk, mert