Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-08-07 / 32. szám

MISSZIÓÜGY. Egy sötét világrész. (Folytatása és vége.) Nyugat-Afrikában ugyanaz a babona uralkodik. Úgy hogy senki sem tudhatja, hogy mikor vádolják valaki halálával. Apa, anya, testvér, gyermek, hitves, senki sem biztos, hogy hozzátartozója halála okozásával ne gyanúsítsák. Hadd mondjunk el egy ilyen boszorkány felfedezési esetet, melynek egy nyugat-afrikai, utazó szemtanúja volt. Egy fiatal főnök halt meg, valami Mpomo nevű. Elhívták a nagy csoda-doktort, hogy a halál okozóját megkerítse. Két napig tartottak a titokzatos előkészületek; a harmadik napon, mikor már az érdeklődes és izgatottság a legfelsőbb fokra hágott, összegyűjtötte a csodatoktor a törzs népét maga körül s némely hokusz-pókuszok után fenhangon megjelölt egy házat, melyben egy nagyon fekete leánynak kell laknia, a ki a királyt megboszorkányozta. Üvöltve, átkozódva rohant az egész nép a ház felé s a szegény ártatlan lányt hajánál fogva hurcolták a folyó partjára. Hasonló módon jelölt még meg a varázsló más két asszonyt is, a királynak egyik nagynénjét és egy öreg rabszolganőt, a kiket nem kisebb üvöltéssel és dühvel hurcoltak a folyó mellé, hogy ott a méregpróbának alávessék őket együttesen. A szegény elfogottak szidalmazásában, bántalmazásában, versengettek az emberek, nehogy bizonyos kímélet mutatása által bünrészességöket árulják el. Alkonyatkor esett meg az úgynevezett méregpróba, a mi abból állt, hogy mindegyiknek kikellett üríteni az elkészített méregpoharat s ha annak hatása látszott rajtuk, mint bűnösök lefejeztettek, ha pedig a hatás nem mutatkozott, akkor ártatlanok. Arra ugyan még nem volt eset, hogy a nyújtott veszedelmes méreg le ne verte volna lábáról a gyanúsítottakat; most is úgy történt. S mire a hold első sugarait szórta a vízre, a három szerencsétlen áldozat eltorzított holttestét világította meg azon. Aduma, a kivégzett fekete lány testvére a tőle búcsúzó utazót, Schellyt, sírva kérte, hogy ha hazájába visszatér, kérje meg barátait, hogy küldjenek hozzájuk férfiakat, kik megtanítanák őket a könyvre, melyet a keresztyének istenszájának neveznek. A biblia! értette ez alatt. S a mikor Schelly közre adja ez adatokat, csak a szegény Adumának tett igéretét teljesíti. Mielőtt azonban arról szólanank, hogy mennyire hallgatta meg a keresztyénség e kérést, vessünk még néhány pillantást a sötétségbe, hiszen minden tekintet ezt kiáltja: hozzatok világot, gyújtsatok világot. A sok gyermekgyilkolásról, mely babonaságból történik, nem is akarunk szólani. De nem mellőzhetjük a varázslókat, kik a szegény benszülötteket mindenütt a félelem szolgáivá teszik. A bűvölök, bájolok, a íelleghajtók, a kuruzsolók e népnek igazi gonosz szellemei. Aszály idején, betegség alkalmával, háborúkban, ők a legfőbb mentsvárak. Sokszor maguk a főnökök egyszersmind a varázslók is, lévén a babona leghűségesebb támogatói a kényuralomnak. Hogy milyen nehéz ezt a babonát kiirtani, bizonyítja a következő példa: mikor a zuluk az agolokkal háborúba keveredtek, előbb az egész sereget >megdoktorolták«. A megdoktorolásnak — melynek leírását undokolta miatt mellőzzük — célja volt a zulukat győzhetetlenekké tenni. Mikor azután mégis legyőzettek, egyik-másik misszionárius legyőzetésükből akarta bebizonyítani, hogy mennyire hiába való, semmis dolog ez a babona. De válaszul ezt nyerte: »nem a babona a hibás, hanem az angoloknak erősebb orvosságuk volt mint nekünk*. Béke idején is megvan az afrikai embernek a maga amulettje, mely csodaerőt kölcsönöz, bár maga sokszor a leghitványabb dolog: dugóhúzó, sőt nem ritkán egy parafadugó. A rabszolgaság Afrikában még virágkorát éli, bár keresztény népek ma már véget vetettek is annak; de ha mobamedánusok, annál szorgalmasabban űzik. Afrikának egész belföldi kereskedése az arabok kezében van s a kereskedés értékegysége a rabszolga. Évenkint egy félmillió rabszolgát adnak-vesznek s legalább háromszor ennyi feketét ütnek agyon a rabszolgavadászaton. Igaz ugyan, hogy az európai hatalmasságok együttesen és szigorúan léptek fel ezen embertelenség ellen, de azért még jó darab időbe fog kerülni, míg az emberiségnek ez a nyitott sebe begyógyul. A rabszolgakereskedés szörnyűségeinek ecsetelésére nem akarjuk Lewingstone munkáit ismételni, de hadd mondjunk el egy kis történetet egy szegény rabszolganő elbeszélése után. A Nyassa-tó keleti partján lakozó törzsnek gyermeke volt Suema rabszolga-leány, e történetke hősnője. Gyermekkorából csak annyira emlékszik, hogy atyja oroszlán vadászaton esett el, ez időtől kezdődik szerencsétlensége. Anyja az éhség elől menekülve, gyermekével egy szomszédos törzshöz menekült, hol azonban az életük tengetésére kölcsönvett rozsot nem tudja visszafizetni. Ép akkor érkezik oda egy rabszolgakereskedő karaván s a hitelező eladta a kis leányt az adósság fejében 6 rőf gyapjú szövetért. A boldogtalan anya kétségbeesve könyörgött a kereskedőnek: »vigy engem is magaddal, még erős vagyok, bírom a terhet, ne válaszsz el lányomtól, könyörülj egy szerencsétlen édes anyán«. Az arab teljesítette kívánságát s másnap tovább indultak. De a szegény asszony túlbecsülte erejét, mert bizony csak végső erőfeszítéssel bírta a reá rakott terhet. Egy estén végre összerogyott. A gyermekleány anyja karjaiban aludt el, ki közel halála érzetében egy bús halotti dalt mondogatott. Reggel a leányi el akarták anyjától választani, de az agyongyötört asszony olyan görcsösen ölelte gyermekét, hogy nem bírták elszakítani tőle. A kereskedő dühöngve kiáltott: üssétek agyon vegyétek el tőle gyermekét! De csak hiába verték, mert annál szorosabban tartotta gyermekét s csak akkor bocsátotta el a kis leányt, mikor azt is ütni kezdték. A vérbe fagyott anya ott maradt, a vérző szivű gyermeket pedig hurcolták tovább. Végre a küvai kikötőbe értek, hol hajóra rakták őket, hogy Zanzibárba szállíttassanak. Mint a heringeket, úgy szorítják be a fekete árút a hajóba. Az úton pedig