Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-08-07 / 32. szám

tanügynek minden igaz barátja és vegyenek tudomást annyival is inkább, mert ev. ref. főgimnáziumunk: először mint ref. főgimnázium, biztos őre a magyar és hazafias nevelesnek; másodszor mint Drávamelléken fekvő hely. igazi végvár gyanánt emelkedik, hogy szívvel-lélekkel képviselje újra csak a .magyarságot; harmadszor, mint protestáns intézet, nagyon is szükséges a dunántúli vidék eme tájaira, hogy igyekezzék eloszlatni ama sötétséget, melyet az ú. n. néppárt emberei a dunántúli megyékben terjesztenek és gyújtson világosságot az arra fogékony ifjú elmékben, hogy oly türelmesek legyenek mások iránt s oly szabadelvűek a felfogásban, mint a mily türelmes és szabadelvű e tekintetben a mi ev. ref. egyházunk. Lelkünk lelke csüng rajta, hogy fényesen sikerüljön a dunántúli egyházkerületi gyűlés alkalmával megtartandó speciális csurgói ünnepély, hogy, míg egyszóval a mult nagy embereinek emlékét ünnepeljük, mint Nagyváthy, Sárközy, Somsich és Festetich Györgyét, meg ne feledkezzünk a mai Nagyváthy-Sárközy-Festetichekről, azaz Körmendv Sándorokról, Csépánokról és a nagy Festetich unokájáról Festetich Tasziló grófról; ki mindig éber figyelemmel és jóakarattal kiséri főgimnáziumunk fejlődését és hogy a mostani új gimn. épület nagyon költséges parkírozása sikerült, csakis az ő áldozatkészségének köszönhető. Áldott legyen az elhunyt jószívű adakozók emléke, kik a protestantismus és a magyarság ezt a végvárát alapítani, emelni és felvirágoztatni segítették és áldott azoké, a kik a korral haladva, azt még magasabb színvonalra emelni törekszenek és fáradoznak protestáns jellegének megtartásán, hogy az igazi tiszta felvilágosodás továbbra is áradjon és terjedjen a Dunántúlnak eme bár nem országos hirű, de mégis jelentőséges végvárából. Somogy-Csurgó. Matter János. TÁRCA. Világrejtély s természettudomány. (Folytatás és vége.) VI. Forduljunk végezetül a legtitokzatosabb dologhoz a világon, a Sphinx rejtélyéhez, az emberhez. Bizony már csak bevallom, hogy önök mind, a kik oly szívesen és türelemmel hallgatják fejtegetéseimet, egy egy természettudományi rejtélyt képeznek. Száz és száz élő lény sötét éjjel összegyülekezik egy zárt teremben, órahosszat kitart lemondva minden kényelemről, élvezetről, zenéről, színjátékról, semmi egyebet nem cselekedve, mint hogy gondolkozik velem együtt, ki néki erőteleti ajkkal beszélek. Oly jelenség ez, a milyet a természetvilágban egyebütt sehol sem találunk, csak az embernél, t. i. a gondolkozás és a beszéd; de mert jelenség, azért ugyancsak magyarázatra vár. Ugyan mikép jönnek az anyagatomokból összeállt organismusok arra, hogy gondolkodjanak s beszéljenek, avagy legalább csakhogy érezzenek s önmaguk tudatával bírjanak? Mikor otthon kis kedvencünk, vér és hús e rózsás képződménye, a ki még nem tud egyebet, mint enni és aludni, meseszerű szemeit reánk nyitja, mintha azt kérdezné: nos, találd ki, mi lesz belőlem? vájjon nem egy nagy, egy édes rejtély-e ez ebben a materiális világban ? . . . S a midőn először mondja ki e szót: »én« — ugyan hogyan jut ez a kis atomtömeg — odáig, a hol aztán szembe helyezkedik mindennel, még szüleivel, sőt végül az örök Istennel magával is! Ugyan mikép jut az anyag öntudatra, gondolkozásra, szellemi életre! Bizony a legnagyobb csoda még csak itt tárul elénk. Oly mulatságos azt nézni, a midőn az a két szem mindig kisebb és kisebb lesz, a szemhéjak mind nehezebbek és nehezebbek, de hiszen vajmi természetes is az, a napi munka, a hosszű előadás kimeríti az idegeket s a fej végül fáradtan a mellre biccen. És ime — egy mozdulat, egy gyors felemelkedés, a szemek tágra nyílnak — és az én hallgatóm ismét egészen a tárgynál van. sőt jóízűt nevet önökkel együtt a nemes harc felett, mely őt végül is győzelemre vezette. Én azonban azt kérdem: honnan e gyors megelevenedés, e küzdelem és győzelem a kimerült test felett? A természet törvénye szerint, a mint ezt a tudomány állítja, úgy kellett volna lennie, hogy az elfáradt test mindinkább elernyed, az izmok feszerejüket elvesztik, az idegek elpihennek, s szemhéjak s a fő lecsuklanak s az ember elaluszik. A természettörvénye szerint — mondom — mindennek ígv kellett volna történnie, az ok és hatás láncolata, a causalitás ezt így követeli meg: mi titokteljes hatalom lépett hát egyszerre közbe, hogy az okok e várt hatását meghiúsítsa? Materiális ok ez nem lehetett, hanem igenis szellemi: akaraterőnek nevezzük őt. Az akarat kényszeríti a materiális testet is, hogy máskép cselekedjék, mint a hogy ezt a causalitás törvényénél fogva tőle megvárni lehet. De hát honnan ez az akarat? »lgnoramus.« Nem tudjuk; rejtély ez is! így szól a természettudomány válasza. Hogy az anyagból miként keletkezik az öntudat, az érzés, a gondolkozás, az akarat: az egyáltalán meg nem magyarázható. »Az anyagi és szellemi folyamatok között oly űr tátong, a melyet sem híd, sem szárnyak át nem hidalnak: okoskodásunk is végire jutott. • íme Du Bois Reymond saját szavai, a hol a természettudományi megismerés határairól beszél. Kevésbé lelkiismeretes s világos elmék persze itt is a szellemi életet materiális alapokon igyekeznek magyarázni, de csak absurditásokra jutnak. Höckel egyenesen azt hirdeti, hogy minden egyes anyag atom lélekített is, hogy érez, bizonyos öntudattal s erős akarattal bír, Hogy csak az egyetlent, Istent, a szellemek Atyját letagadhassa, inkább apró poristenkék milliárdjaiban hisz. Az agyvelő atomjai a gondolkozást és akaratot ép űgv hozzák létre — mondják — mint pl. a máj az epét. De ez a kulcs sem talál sehogy sem. Hiszen milyen óriási különbség van pl. egy Karit és egy kocsis, egy