Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-08-07 / 32. szám

geclett meg a pápás egyház azzal, hogy halálában megtagadta a magyar nemzet e nagy fiától a halottat megillető végső tisztességet, hanem, íme, mint a hiéna a sír ölében pihenő holttestet gyalázta meg s hazugságokkal, nemtelen rágalmakkal teljes könyve által a nép szivéből akarta régi ideálja képét gonosz kezekkel kiirtani. S a míg a haza és nemzetellenes irányzatok ily támogatást találnak a mai magyar r. kath. papság körében, addig oly kérdésben, mely magyar nemzeti ügy s a melynek sikeres megoldása százezreket mentene meg a magyarságnak: nem emelkedik hang, nem nyul ki segítő és támogató kéz sem a magas klérus és annak intimus világi segítői, sem a közpapság táborából. íme esztendők óta vajúdik a magyar görög katholikusok magyar liturgiájának kérdése s vájjon olvastuk-e, hallottuk-e, hogy azok, a kik a néppártot akár nyiltan, akár titkon hathatós támogatásban részesítették, e nagyfontosságú dologban szavukat felemelték s befolyásukat érvényesíteni törekedtek volna?! Állanak-e a mozgalom élén érsekek, püspökök? Ott áll-e, mint egy ember a magyar ajkú görög katholikus egyház papsága? Nem; ezeket nem láthatjuk ott. Világiak küzdenek, agitálnak csupán, a »hazatias« klérus óvakodik ily nemzeti kérdésben szerepelni. De menjünk tovább. A liturgiái kérdésére még azt felelhetik a magyarországi r. kath. egyház fejei és papjai, hogy ez a pápa jogkörébe tartozik; de kérdezzük: hát az a pápa jogkörébe tartozik-e, hogy Budapesten, az ország szivében még mindig nem pusztult ki a pápista templomokból a német prédikáció, s a vidéken is a pápista papság ragaszkodik a legcsökönyösebben a német vagy tót nyelvű prédikációhoz?! Ez már nem a pápa dolga, hanem a magyarországi r. kath. egyház vezetőié. Azoké az érsekeké ós püspököké, a kik a magyar állam jóvoltából sok milliókra menő javakat élveznek, s azoké a papoké, a kik a magyar haza hű fiainak szeretik magokat nevezgetni, a kiknek indolenciája, sokszor pedig százados csökönyössége azonban ép az ellenkezőjét bizonyítja. De nem folytatjuk tovább. Elég a jelenségekből ennyi is annak kimutatására, hogy a »Budapesti Ilirlapcc cikkezője nem alaptalanul zúdította a magyarországi r. kath. egyház nyakába azt a vádat, hogy szemináriumaiból hiányzik a nemzeti szellemben való nevelés; sőt hogy e nevelő intézetek a nemzetiségi irányzatok valóságos melegágyai. Ezek a clolgok nem voltak ismeretlenek előttünk s a leleplezések épen nem leptek meg bennünket; mert a római katholicizmus, a maga egyházi szervezeteivel, hierarkiájával s Rómától függésével oly kozmopolita elemeket rejt magában s a nemzeti törekvéseknek ós ideáloknak annyira nem ad helyet, hogy nem az a csoda, hogy nem nemzeti, hanem az lenne csoda, ha valóban nemzeti volna. Ennek a ténynek felismerése és a hazafiatlanság e jelenségeinek konstatálása nem is anynyira mi reánk, protestánsokra nézve érdekes ós tanúságos, hanem inkább a nem protestánsokra s magára az egész közvéleményre, a melynek szemeit könnyen elkápráztatj a a külső csillogás s a mely könnyen megelégszik a hazafiságnak hangzatos, de üres frázisaival. Épen azért örvendünk, hogy e tények napvilágra hozattak, ós pedig egy oly orgánum által, a melyre protestáns roszakaratúságot senki rá nem foghat. A magyarországi pápistaság sokféleképen össze van fűzve a magyar államélettel. Uralkodó egyház ma is; ott szerepel a legfontosabb államjogi aktusnál; bőségesen helye van a törvényhozás házában s olyan állami eredetű javakkal rendelkezik, a minőkkel még a legpápistább országokban sem. Ha klérusáról írnak napi lapjaink, a »hazafias« jelző el nem marad s a közvélemény, félrevezettetve a hangzatos frázisok s a külső máz által, megszokta a magyar pápista egyházat s annak vezetőit valóban hazafiasnak tekinteni. íme látszik, mennyiben él e hazafiság, és mire lehet azt becsülni! Csak dédelgessék hát továbbra is! Adják kezébe az autonómiával a temérdek vagyont s engedje ki a kormány s a nemzet a kezéből azokat a jogokat, a melyek mellett eddig, ha akarta volna, ellenőrizhette volna ez egyház dolgait: látszik, megérdemli mindezt! De nem, ez lehetetlen ! A leleplezések megdöbbentők s azoknak láttára kell, hogy felinduljon a közvélemény. Kell, hogy a maga a kormány is meglássa azokat és sürgősen megtegye az intézkedéseket arra nézve, hogy a fönforgó bajokat orvosolj a s a szemináriumokat olyan ellenőrzés alá vegye, hogy azokban necsak jó római, hanem jó ós igaz magyar papokat is képezzenek. A kormány, mely legutóbb is kifejezte, hogy mily fontosnak tartja a népnevelésben és irányításában a papság szerepét, nem hunyhat szemet a feltárt veszedelmes bajok előtt. Ez nem felekezeti, de magyar nemzeti ós magyar politikai ügy, a mit sem a magyar közvéleménynek, sem a törvényhozásnak, sem a kormánynak figyelmen kivül hagyni nem lehet ós nem szabad, Azért: vicleant consules! Szentmártoni.