Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1898-07-10 / 28. szám
múlók és vészthozók s okozzák a magán- ós társadalmi élet sok-sok sebeit a nélkül, hogy a gyógyításra és a gyógyulásra alkalom adatnék. Legyen hát jövőre tanításunkban az egyenes vonalon kiinduló pontunk, vezetőnk ós végcélunk amaz »egy szükséges dolog, hogy keressük először az Istennek országát és annak igazságát ós minden egyebek megadatnak nékünk«. Sepsi-Szentgyörgv. Benke István, ev. ref. kolleg. tanár. Az üdvösség megnyerhetése pápista módon s az üdvre szánt pénzek sorsa. Nem akarok viaskodni a római egyház történelmének régi, nagy földi hatalomban duskálkodó alakjaival, a kik az evangélium színarany tiszta igazságánál többre becsülték az emberi bölcsesóget. A pápás egyház története s némely papjainak a mai időkben is lépten nyomon látható önzése és vak buzgósága arról győz meg, hogy az igazság szava a visszhang nélkül való pusztába kiált, azoknál, a kik önzésüknek cégéréül a holtak üdvösségét, az élők vallásosságát teszik s a félrevezetett lelkek ellen elkövetett bűnt a vallásosság palástjával fedezgetik. Nem is vitatkozni akarok ón, hanem csak reámutatni arra, hogy a jó Isten az emberekhez való kegyelmét. sokszor nyilvánosan mutatja meg, mondhatni: kézzelfogható módon. S ha most azokra a visszaélésekre mutatok reá, a melyek a napilapokban is nyilván olvashatók s a mely visszaélések a purgatoriumról szóló tant valódi értékükre sülyesztik alá: cikkemnek tendenciája nem a régi hős ellenség botrányai felett való káröröm, hanem az Isten kegyelméért való nyilvános hálaadás, a ki bennünket, protestánsokat a setétségtől megszabadított s az igazság ösvényein a lelki megelégedés, a bölcseség forrásához vezet. A purgatoriumról szóló tanítást, a nélkül, hogy a pápista hivők érzületét sérteni akarnók, bátran igaz nevén, az élők és halottak felett korlátlan hatalomra törekvő nagyravágyás szülöttjének nevezhetjük. Tetszetősnek elég tetszetős lehet a gyenge lelkiismeretű embernek, hogy a földön élők és az elhunytak a kegyelem széke előtt egymást kölcsönösen támogathatják, az élő kieszközölheti, hogy az elhunyt az üdvösség birtokába jusson s az üdvözült lélek kikönyörögheti, hogy az élő boldog lehessen. A boldogság és üdvösség elnyerhetésének e fajta berendezése a protekciónak legeszményibb diadala, a »kéz kezet mos« elvnek szentsége. Elgondolható, hogy a pápista ember, már csak saját földi boldogulása érdekéből is mennyire rajta van, hogy elveszített atyjafiának a tisztító tűzből kiszabadítása által az Isten széke előtt egy protektort nyerjen; de azt elgondolni is alig lehet, hogy az ilyen tanítások sötétségtől bebornlt lelkek hiszékenységét mennyire fogja kizsákmányolni az önzés. Nem régen olvastuk e lapok hasábjain, hogy valahol, ha jól emlékezem Dél-Amerikában, olyan helyen, a hová az úgynevezett »protestáns métely « még el nem jutott, jótékony célú sorsjátékot rendeztek és pedig a tisztító tűzben szenvedő lelkek javára s a nyeremény nem hitvány arany vagy ezüst volt (ezzel csak vásárolták a sorsjegyeket, hanem rozsda ós moly által meg nem emészthető kincs, üdvösség; a szerencsés nyerő abban a pillanatban, a mikor számát kihúzták, egy közbenjárót nyert az égben, mert a kinek lelkére spekulált, elhagyta az a lélek a tüzet ós égbe szállt. Mikor ezt a messziről jött hírt olvastam, lelkemben egy hang emelkedett fel az emberiség védelmére, a mely talán még sem lehet oly gonosz, hogy az Istennek igazságát a lutri szeszélyéhez hasonlítsa, az ítéletet egy hitvány társas játék esélyeitől tegye függővé s ez a hang kételkedést támasztott bennem, kételkedtem a messziről jött hír ós a mi lapunk tájékozottságának alapos volta felett. Nem szégyenlem meg vallani, hogy mint sok más esetben, most is, ha egyebet tételezten fel ott abban a messzeségben lakozó szent (?) elemről; valamivel látatlanban is többre kellet őket, a Krisztus nevének hordozóit, az apostolok lelkének (?) örököseit becsülnöm, mint a népet félrevezető s egymásra mosolygó augurokat, a régi pogány időknek az oltárról élő nagyjait. Nem szégyenlem bevallani, hogy újra naiv voltam, hittem. De ez a hitem, mely megvallom, jól esett nekem, hirtelen eloszlott ós én, a naiv ember kiábrándultam, látom, hogy a kik bennünket mételynek neveznek, az egész emberiségnek ellenségei. A »Magyar Hirlap« f. óv június 19-iki számában egy felmerült eset alkalmatosságából oly dolgokat közöl, a melyek erősek, hatalmasok, hogy az emberek egy osztályának a mely a maga állapotát szentségnek nevezi, némely tagjába vetett hitünket megrendítsék, a melyek azt mutatják, hogy a Tetzel és Sámson barátok lelke kísért cselekszik. A nélkül, hogy a felmerült esethez, a mely bírói eljárásnak tárgya, hozzászólnék átadom a szót a »Magyar Hirlapnakcc, ő legyen felelős eloszlott kételyemórt, emberek^ ben bízó eltűnt naivságomórt, ő legyen felelős az általános megdöbbenésért, a mit sorai olvasóinkban kelteni fognak. » Világra szóló botránynak kell minősíteni a katholikus papság némely köreiben űzött ezt a korrupciót, mely a mise-alapítványok pénzével