Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-16 / 3. szám

telhetőnek, hogy az egyes törzsnemzetségeknek úgyis bőven jutottak földek, melyeket pogány ősapáink leginkább legelőül használtak barmaik számára, s azoknak csak csekély részét müveitették rabszolgáik s a meghódolt szláv ésj más népségek által; továbbá mivel a honszerző Árpád vezérnek s vérszerinti utódainak, tehát István első királyunknak is, törzsnemzetségi birtokai a Csepelről, mint Árpád kedves főemberéről így elnevezett kies szigeten, s a mai Pest vármegyéhez törvényileg hozzácsatolt régi Solt-széknek és a Csepel-szigettel szomszédos mai Fehér vármegyének szintén kellemes területein feküdtek, mely nemzetségi birtokok eredeti pogány helyneveik alatt fennállva most sem tartoznak az egyházi javakhoz; és mivel magszakadási esetek a törzsszervezet mellett vezéreink korában még nem fordultak elő, a királysággal életbe lépett s felszabadult magán-földtulajdonnal való korlátlan rendelkezést pedig — még halál esetére is — épen maga első koronás királyunk törvénynyel biztosította a magyar nemességnek, mely rendelkezésénél fogva a magán-tulajdonná vált nemesi ingatlan javaknak az ország szent koronájára magszakadás, valamint hűtlenség címén való visszaháramlásai is csak később, már az egyházi javak és javadalmak megalkotása utáni időben lépvén hatályba, világos, hogy első királyaink, István és László, sem saját nemzetségi birtokaikból, sem az ország koronájára visszaszállott magánbirtokokból nem adományozhatták a főpapságok, káptalanok és régi szerzetes-rendek haszonélvezetébe került fejedelmi jószágokat, hanem ezen adományozások csak a közös, fentartott nemzeti földbirtokokból történhettek; más úton és módon az ország oly roppant területének és számottevő hányadrészének királyi eladományozása képzelhető sem lévén. Hogy pedig oly nagy terjedelmű nemzeti közös birtokok, mint a minőket első királyaink az egyházi-rend javadalmazására fordítottak, még jóval később is voltak hazánkban, bizonyítja azon történelmileg kétségtelen körülmény, hogy országunk felső és szélső részei Árpádházi királyaink alatt még kiosztatlan és lakatlan erdőségek voltak. így a mai Beregmegyét II. Endre királyunk, mint merő erdőséget, vadászterületül használta; a királyföldnek nevezett erdélyi jelentékeny országrész pedig, említett királyunk birtokerősítő diplomájának keltekor is még úgy szólván néptelen pusztaság volt. Vajha a régi Erdélynek ezen gyöngye inkább a székelységhez csatoltatott, vagy az erdélyi püspökségnek adományoztatok volna, a helyett, hogy a hazánkban még most is magát idegennek érző és idegenül viselkedő hálátlan szász nép érdemetlen birtokában díszeleg! A nemzeti eredetű egyházi javak s főpapi javadalmak országos s most már állami jellegét s jogi természetét történelmi és törvényhozási tények szakadatlan láncolata bizonyítja, mert azoknak tulajdonjoga állandóul a magyar királyi koronánál maradván, velők s illetőleg jövedelmeikkel nem az országunk ügyeibe kéretlenül is beavatkozó római pápák, hanem kezdettől fogva mostanáig mindig országunk királyai rendelkeztek, többnyire önállóan, de időnként törvényhozásilag is, kik csak az illető egyházi hivatallal járó és személyhez kötött időleges haszonélvezetet adományozták a r. kath. mint országos egyház főpapjainak, mely királyi adományozásokba azonban országgyűléseink többször beavatkoztak s a magyar nemzet számára rendelt főpapi javadalmak adományainak született magyar honfiak számára való korlátozását hatályosan követelték. A főpapi javadalmak királyi adományai tehát sem tulajdoni, sem hitbizományszerű birtokjogot nem adtak sem magának a r. k. egyháznak, sem a főpapi javadalmasoknak s egyátalában nem azonosíthatók a nemesi jószágok és birtokjogok adományaival, mivel ezek egyszersmind a név szerint leszármazó fi- vagy mindkét nemű örökösök javára is szólnak, de a hitbizományi birtoklás is öröklési jogon alapszik, ez viszont a családi leszármazáson nyugszik. A főpapi javadalmak jövedelmei, üresedések eseteiben királyainkat illették s az országos kincstárba folytak be, mert — mint ez a hármastörvénykönyv I. része 10-ik címében világosan ki is van fejezve — az elhalt javadalmas főpapoknak kezdettől fogva királyaink voltak törvényes örökösei, s bár az időközi főpapi jövedelmekről József császár, mint tényleges és örökös, de koronázatlan magyar király, a vallásalap javára lemondott is, koronás utódai II. Lipót, I-ső Ferenc és II, Ferdinánd királyaink, együttesen félszázadot meghaladó országlásuk alatt folyvást felhasználták a megüresedett főpapi javadalmak időközi, gyakran több évekre is kiterjesztett jövedelmeit, melyek a királyi kincstárba beszolgáltatva az ország javára fordíttattak. A mi pedig jelenleg országló királyunkat Ő Felségét illeti, való ugyan, hogy ő a megkoronáztatása előtti abszolút koszrakban, vagyis 1855-ben, Il-ik József császárt követve, a vallásalap javára szintén lemondott a főpapi javadalmak interkaláris jövedelmeiről, de ezen, a eoncordatum hatása alatt történt lemondás az ország törvényeinek rendelkezését s a több évszázados gyakorlattal megerősített közjogi állapotot nem alterálhaíja s csak időhöz kötöttnek tekintendő. Azonban nemcsak az üresedés esetébeni időközi jövedelmekkel, hanem az élő adományos főpapok javadalmainak jövedelmeivel is rendelkeztek királyaink és országgyűléseink, s azokat szükség esetében honvédelmi célokra — a klérus ellenmondása nélkül — szabadon felhasználták, mert a főpapi javadalmak haszonélvezetéhez, épen úgy, mint a nemesi jószágok tulajdonához, hozzá volt kötve nemcsak a birtok utáni, hanem a személyes honvédelmi kötelezettség is, s miután a honszervező első királyunk által országunk védelmére felállított várispánságok elenyésztek, s a hozzájok csatolt terjedelmes birtokok Árpádházi utolsó királyaink által egyes főuraknak s a várispánsági hadköteleseknek adományoztattak, a vegyes házakbeli királyaink országlása alatt hazánk védelmére behozott állandó bandériumoknak vagyis zászlóaljaknak fentartására, hadi felszerelésére s azok zsoldjának fizetésére egyházi javadalmaik s jövedelmeik arányában a főpapok, káptalanok, s királyi adományozású világi és szerzetes prépostok, apátok is köteleztettek; sőt királyaink személyes fővezérlete alatt saját bandériumaik élén hazánk határain belől az ellenség ellen ők is személyesen kivonulni tartoztak. Vajha a kalocsai vakmerő érsek 1526-ban ne hadvezéreskedett volna a magyar hazánk államiságát eltemető mohácsi gyászcsatában! A mohácsi vész után leigázott országunkban megfészkelvén magát a török ellenség s ennek közel kétszázados uralma alatt a főpapok, káptalanaikkal együtt csaknem átalánosan székhelyeikről, sőt egyházmegyéik területéről is elmenekülve, országunk felső széleire s az Ausztriával határos részekre húzódván, a török által el nem foglalt vagy attól időközönként visszafoglalt érseki, püspöki, káptalani, és szerzetes rendi várakba s kisebb erődökbe országytíléseink által kinevezett fő- és alkapítányok s várnagyok parancsnoksága alatt állandó országos őrségek helyeztettek s az illető főpapi, káptalani s monostorijószágok jövedelmei a várőrségi főtisztek s gyalog- és lovas csapatok zsoldjaira s teljes ellátására utaltattak; habár ezen főtisztségeket számos protestáns főúr is viselte s az alattas várőrségekben igen n^gy számú,