Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-06-26 / 26. szám

Hát hiszen, ha érdemül róható fel, ha valaki, nem kiméivé időt és költséget, Irodalmi Társaságunk e vándorgyűlésére a messzi távolba elzarándokol: én, a magam részén ez érdemet nem is vindikálom; de annál feltétlenebb elismeréssel vagyok azon leikésztársaim iránt, kiket egyedül az ügy iránti buzgóság szólított ki csendes magányukból, úgy a tavalyi, mint az idei vándorgyűlésekre, a kik közül névszerint is ki kell emelnem első sorban őri-szentpéteri öreg kollegánkat, Mesei Jánost, ki 60 éves, nem épen fiatal rugékonyságú testalkata ellenére a nyugoti határszél legvégső pontjáról jött el, üdvözölni a keleti Kárpátok koszorúzta szép Erdélyt s történelmi nevezetességű fővárosát. E buzgó városok közé sorozhatom Varga László alsó-némedii és Fölclváry László váchartváni ref. lelkésztársaimat is (Pestmegyéből), a kik úgy a pápai mint a kolozsvári vándorgyűlésre hűségesen compareáltak. Nem kisebb elismeréssel jegyzem fel egy egyszerű polgárembernek, egyik alsó-némedii kisbirtokos gazdának, a derék Somogyi Bélának nevét, ki egyháza képviseletében, de saját költségén tette meg a hosszú és költséges utat Kolozsvárra és vissza. Ez utóbbinak, a délceg magyar faj és egészséges gondolkozású kálvinista népünk e typikus példányképének s még két kollégámnak kedves társaságában tettem meg a 400 kilométer hosszú s nem kevésbbé fárasztó éjjeli utazást Budapestről Kolozsvárig. (Május 30-án este 9 óra 15 perckor a gyorsvonattal kiindulva s 31-én reggel 6 óra 11 perckor érkezve meg Kolozsvárra.) Az utazás fárasztó voltát különösen az egyik, az otthonülést és családi kényelmet megszokott kollegám érezte a legérzékenyebben, a ki ugyanis — a maga bevallása szerint — alig volt tovább Budapestnél (no meg egyszer Újvidéken) s most ... óh szörnyűség! ... rá tudta adni a fejét, hogy elhagyva édes feleséget, kedves gyermekeket, puha-meleg ágyat (. . . »ah milyen irgalmatlan kemény fekvés esik ezeken a bőrvánkosokon !*...) meglásson egy új világot, egy ismeretlen országot, »hol a magas hegyek érik majd az eget.* ... Az utazás kellemetlenségei azonban feledve lőnek, mihelyt tovább és tovább vitt bennünket fáradhatatlan zakatolással a sebesen repülő vonat; s mikor Szolnoknál a kedves hazai folyót, a Tiszát, az éj sötét fátyolán keresztül megcsillanni látták az én szeretett útitársaim, valami szokatlanul meleg érzés dobbanta meg fogékony szivöket s azontúl már önmegadóbban tűrték az éjjeli utazással járó törődöttséget; mire aztán Morpheus ís kegyelmesebb lett hozzánk — s a mi különös: épen magához, elégedetlenkedő barátunkhoz, a kit ugyanis gyöngédtelenül bár — a minthogy az adott helyzetben másként csakugyan nem lehetett, de mégis hosszasan és elég édesen ringatott vala el karjain. így maradtak el tőlünk, a nélkül, hogy többé-kevésbbé tudomást vettünk volna róluk : Kisújszállás, Karczag, Püspök-Ladány, Nagyvárad ... a beláthatatlan széles rónájú magyar Alföldön elterülő ez ismert nevű, jó magyar és kálvinista lakosságú városok. De ím az óra már éjfél után hármat mutat s mármár bontakozni kezd a külső természet az ej sötétéből. Mi is kitöröljük az álmot szemünkből s kibámulunk az ismeretlen, de hova-tovább szebb képeket nyújtó vidékbe. Itt, Biharmegye keleti részén, Rév-állomáson túl, az eddig egyhangú tájék egyszerre változatosabbá lesz: — erdők, halmok és hova-tovább magasabb hegyek tünedeznek elő a távolban; . . . majd ez utóbbiak egyre közelebb húzódnak a vasút-vonalhoz s csakhamar félelmes magasságra nőnek, annyira, hogy a pest-vidéki szelíd halmokhoz szokott útitársak ajkain önkénytelenül a bámulat és csodálkozás kifejezése hangzik fel s nem győznek gyönyörködni a természetnek zordonságában is fenséges és elragadó szépségeiben, szemlélve egyfelől a csaknem vonatunkat súroló, nagy tömérdekségű óriás sziklafalakat, másfelől az »égig érő« magas hegyek által bezárt gyönyörű völgy ölén kanyargó Sebes-Köröst, a melynek folyásától csak itt ott tér el a vasúti pálya, a mikor tudniillik a »megállj«-t parancsoló, sziklás és erdős hegyek sötét kebelébe fúrja be magát, hogy célja felé tova haladhasson. Csodásnál csodásabb panoráma jtárul itt fel az utazó előtt s tart óráról-órára Rév-tői csaknem Kolozsvárig, mintegy 3 órán keresztül. Az utasok a vasúti kocsi perronján gyűlnek össze, nem törődve többé sem az állommal, sem az utazás fáradalmával, s bőven kárpótolva érezvén magokat a minden ponton újabb és újabb, gyönyörűbbnél gyönyörűbb látványt nyújtó vidék leírhatatlan festői szépségének látása által, . . Csak természetes, hogy még az én, otthonhoz szokott kedves kollégám is, ennyi gyönyörélvezettől elragadtatva, egészen megbékülve és a legnagyobb megelégedés érzetével kiált fél: »No most már csakugyan nem bánom, sőt nagyon örvendek, hogy eljöttem!* És a mi kedves Somogyi barátunk is egész lelkesedéssel ad kifejezést rendkívüli elégültségének, eme szavakban : »Nagytiszteletű urak! nem hogy 5 írtért (ennyi volt a kedvezményes vasúti jegy ára Kolozsvárig), de 50 frtért sem adnám, hogy ezt a szép Erdélyt megláthattam!* A természet nagyszerűsége feletti csodálkodásunkat csak az azon való sajnálkozás zavarta meg kissé, hogy milyen szegény, kulturában és civilizációban hátramaradt nép lakja a Királyhágónak is nevezett Mtsses-hegység e szűk katlanjait, hol a zöldülő vetések helyett mindenütt kopár sziklákat, vagy meredek erdőségeket s azok tövében a legprimitívebb alkotású, kémény nélkül való és a tűzhely füstjétől ködbe borult, szalmás fedelű, háznak nevezett emberi lakásokat szemlélünk. Itt láthatni az óriás különbséget a szegény erdélyvidéki s »málé-kenyér«-en tengődő oláhok és az Isten-áldotta Alföld tejben-mézben bővölködő magyarja között! . . . Ám azért ez alhagyottnak látszó helyek között is életnek örvendő, boldog emberek lakhatnak, a kik — úgy lehet — nem is cserélnének a vonat ablakain kéjes érzettel kitekintő úri utasokkal sorsot . . . Mert hát úgy van az, a mint Aranyunk mondja : »Földi ember kevéssel beéri, vágyait ha kevesebbre méri*. S ők megelégesznek azzal, hogy kis falujok egyszerű templomát — ha még oly alacsony és szánalmas külsejű is különben — vasárnapról vasárnapra látogathatják, családjokkal (és barmaikkal) együtt élhetnek és