Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-06-26 / 26. szám

tekintenünk. Birái is hasztalan törekedtek, hogy ellene valami tulajdonképeni eretnekséget bizonyítsanak be. Másfelől írásaiban, egyéni gondolkodásmódjában és magatartásában találunk elemeket, a melyek a reformáció felé hajlanak. Senki sem érezte az ő századában oly mértékben az egyéni törekvés helyett az isteni kegyelemhez menekvésnek és a Krisztus irgalma által való békesség keresésnek szükségét, mint ő. Fogsága nyomorúságai közt írta e szavakat: »Az Úrban vetem reménységemet és mindjárt megszabadulok. Kinek érdeme által? Nem a magam, hanem a tied által óh Uram! Én nem dicsekszem a magam igazságosságával, hanem a te irgalmadat keresem«. A lélek gondolatai senkinél sincsenek úgy a Krisztusra irányozva, mint ő nála. A népet a Krisztusnak megnyerni, Krisztust Florenc fejedelmévé tenni, a nyomorultak és a csüggedezők figyelmét reá irányítani, az ő életét s mindenek felett az ő szeretetét elevenen felmutatni: ez az ő prédikációinak legfőbb törekvése. S végre, az egyház megromlását s egy reform, szükségességét senki sem látta és senki sem sürgette hangosabban és rendíthetetlenebbül mint ő. ->Minden hiábavalóság, minden kétszinüség a mi időnkben. Az igaz ártatlanság kiveszett közülünk«. Legelői áll Róma pápájával és klérusával. Egész irtózattal nyilatkozik VI. Sándor fajtalan életmódja felől. > A gyalázatosság Rómából indul ki és kiterjed az egészre. Mindent pénzért, cselekesznek. Harangjai csak a kapzsiságot hirdetik s nem zúgnak egyebet, csak ezt: pént! pénzt! Nincs többé hit, nincs szeretet, nincs erény. Addig jutottunk, hogy mindenkit óvnunk kell Rómától, és hogy szólásmóddá vált: »Ha fiadat romlottá akarod tenni, akkor add papnak!* Vonakodott egy oly embert igazi pápának ismerni el, a kiből hiányzott a Krisztus szelleme. Ezért nem törődött kiátkoztatásával sem. >Elég nekem — mondá — hogy a Krisztustól nem szakíttattam el.« A pápaság bitorolt csalhatatlanságát nyilvánosan megtámadta; a pápa, hamis meggyőződésből, vagy gonoszságból is csalódhat. Vallásos öntudata korlátozottságának s gyakorlati élete több tévedésének teljes elismerése mellett, ha nem tekinthetjük is őt előreformátornak, de jogosan tartjuk őt a reformáció prófétájának, és méltónak ítélhetjük, hogy halála 400 éves évfordulója alkalmából róla megemlékezzünk. Mint egy fénylő alak áll ő a reformáció küszöbén; az eljövendő s mindent újjáalakító időnek sejtelmei töltik el lelkét, a mint ennek az időnek egyes részletei képzeletében kialakulni kezdenek. Az ő élete és halála félelmetes vád volt a megromlott egyházzal szemben, a melynek mélyébe ő úgy belelátott, mint senki más az ő korában. Ezért emlékezete jogosan él az evangéliumi keresztyénségben Luther óta, a ki így nvilatkozátt felőle: Qui vivit et memória ejus in benedictione est. Evang. Luth, Kirchztg után. Szentmártoni. BELFÖLD. Naplójegyzetek. — Emlékezés a M. P. I. T. kolozsvári vándorgyűlésére. — Végbement tehát a második protestáns búcsú is! . .. és pedig kincses Kolozsvár hires-neves városában. Tavaly az ország nyugoti részébe, Pápára, az idén a keleti bérces hazába, Erdélybe zarándokoltunk el, hogy ismeretessé tegyük a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság nevét és működését, s tanújelét adjuk annak, hogy ez a kicsiny sereg mozogni, élni és halni kiván a protestantismus erősödése, a protestáns szellemnek mennél szélesebb körben leendő terjesztése érdekében. Protestáns búcsúnak neveztem el a mult évben tartott első vándorgyűlésünket, abban a jóhiszemű föltevésben, hogy a két prot. felekezet intelligens és tudós férfiainak ezen évenkénti találkozása hovatovább nagyobb vonzerővel fog hatni a lelkekre és a prot. Sión fiainak és leányainak tiszteletreméltó nagy sokadalma seregei majd össze azokon a helyeken, a hol irodalmi társaságunk vándordíján a maga sátorfáját felütni jónak látja. Sajnos azonban, úgy látszik, protestáns közönségünk még ilyen alakjában sem igen akarja megkedvelni a búcsút, a mennnyiben be kell vallanunk, hogy Irodalmi Társaságunk e második vándorgyűlése sem tudott nagyobb mozgalmat támasztani a főkben és tagokban, és őszinte sajnálatunkra számosan maradtak el onnan olyanok is, a kiknek megjelenésére majdnem egész bizonyossággal számítottunk. Mi lehet ennek az oka? A legtöbbnél késégkivül az, hogy — mi tagadás benne — az ilyen prot. búcsút is csak pénzzel lehet járni, a nervus rerumnak pedig így aratás előtt tudvalevőleg a prot. papi státus sem igen szokott bőviben lenni. A másik ok viszont az lehetett talán, hogy idei összejövetelünk közvetlen a pünkösdöt követő napokra esvén, sokakat hivatalos elfoglaltságuk tarthatott vissza a hosszú úttól. Meg is interpelláltam ezért a titkár urat, a ki azt felelte, hogy az erdélyi egyházkerületnek június 2-ikára meghirdetett közgyűlése miatt volt lehetetlen avagy csak egy nappal is hátrább tolni a gyűlés határidejét. Hát az bizonyos, hogy a legalkalmasabb időpontot eltalálni nem könnyű dolog; de jövőre talán megkisérthetnők az aratás utáni időszak valamelyik hónapjára, pl. szeptember közepére tenni át vándorgyűlésünket, a mikor úgy egyháziaink, mint világiaink részéről valószínűleg nagyobb látogatottságnak örvendene. A mi engem illet, én már tavaly elhatároztam, hogyha valami legyőzhetetlen akadály közbe nem jő, az idei kolozsvári vándorgyűlésen mindenesetre résztveszek. Két fookom volt erre: az egyik maga az összejövetel iránti meleg érdeklődésem; és a másik: Erdély fővárosába letelepedett egyik testvéremnek viszontláthatása. Kérdés, vájjon ha ez utóbbi indok nincs; nem maradtam volna el én is, mint annyian, a kolozsvári összejövetelről? . . .