Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-06-26 / 26. szám

TÁRCA. Savanarola kora és Savanarola. Halálának 400 éves évfordulója alkalmából. (Folytatása és vége.) S mi juttatta el őt a csaknem korlátlan befolyásnak eme magaslatára? Bizonyára közremunkáltak ebben a politikai viszonyok is. Savanarola a Mediciek uralmával szemben, a melyet károsnak tekintett, kezdettől fogva ellenséges álláspontot foglalt el, és a mily mértékben nőtt a Mediciek uralma ellen a nép politikai elégedetlensége, a mely végre diadalmaskodott is, oly mértékben emelkedett az ő tekintélye, s megszokták, hogy őt mint politikai pártfőnököt tiszteljék. Ez a körülmény azonban egész mellékesnek tűnik csak fel Savanarola vallási vezérsége mellett. Ő az ő vallás-erkölcsi működése s vallásos egyénisége által lett azzá, a mi igazában vala. A nép nemcsak egy bűnbánati prédikátort látott benne, hanem egy prófétát is. Az ő egyéni biztos meggyőződése, hogy őt az Isten természetfeletti kinyilatkoztatása avatta fel, az Ő követőinek is meggyőződése vala. Minden fenyegető erőszakkal szemben tanúsított félelmet nem ismerése és megvesztegethetlen igazságossága csak erősíthették ezt a meggyőződést. Szent Márk kolostorában nem volt senki, a ki hatalmas beszédeivel, a mely úgy hömpölygött, mint egy lángfolyam, úgy le tudott volna sújtani és úgy felemelni, mint ő. A megátalkodottak büntetésére, a félénkek erősítésére, a csüggedezőknek egy közeli szebb jövő hirdetésével való vigasztalására ezerféle módot tudott találni gazdag fantaziája és plasztikus retorikája. Ezek az emberek, a kik a renaissance élvei közt nőttek fel s a kik a~ saját korukat aranykornak tartották, engedték magokat meggyőzetni aífelől, hogy a jelen meg van romolva, hogy közel van a büntető ítélet és hogy azután egy tisztább, keresztyénibb életkornak kell elkövetkeznie. Ez a tény már magok a kortársak előtt is valóságos csodaképen tünt fel. De mégis ugyanez a nép, az ügyes pártvezérek és pápai mesterkedések által felizgatva és mindenféle viszonyok kihasználására előkészítve, már az 1497-ik évben mindinkább inkább megvonja tőle támogatását. 1498. március 18-án prédikált utoljára, a signoira parancsának engedve, miután a pápa ő miatta büntetéssel fenyegette a várost. Azután következett a szerencsétlen tűzprőba, a kolostornak a söpredék által történt megostromlása, a fogságba vettetés, a rettenetes kínzatás és végre a halálra ítéltetés. 1498. május 23-án, délelőtt 10 órakor vezették őt és két elítélt szerzetes társát, megszámlálhatatlan néptömeg szemeláttára a piacra, a hóhérkötéllel nyakakon. Midőn kivegeztetése előtt kevéssel egy pap azt kérdezte Savanarolától, hogy szívesen szenvedi-e el a martirhaiáit, ezt válaszolta — és ezek voltak utolsó szavai: — »Az Úr is sokat szenvedett én érettem!« Rettentő lelki érzés fogta el a szemlélőket. Csak egy hang kiáltotta: »Próféta! itt a pillanat. Tégy csodát!« A hóhérok sietve gyújtották meg a máglya tüzét, a mely hivatva volt az elítéltek elhamvasztására. A pápai biztosok örvendetes megelégedéssel jelentették uroknak Rómába, hogy vége van az ő ellenségének, a kiben ők »az aljas bűnök poklát« igyekeztek feltalálni. Nagyszámú barátai azonban híven megőrizték szivökben az ő emlékét s évenként rózsákkal hintették be titkon kivégeztetése helyét. Ha, a manapság az állam birtokában levő csendes szent Márk kolostorba lépünk, mindenfelől az ő egykori priorjára vonatkozó emlékek tűnnek fel a szem és a lélek előtt. Ott van az udvar, a melyen a figyelmes gyülekezet előtt a szentírást magyarázta; a nagy terem, a melyben Fra Angelico hatalmas és megragadó keresztrefeszítési képe előtt oly sok nagyfontosságú elhatározás történt; a szerzetes cellák, elmés, finom képekkel, a melyeket Fra Angelico. egykor szintén e falak lakója festeti, és mindenekfelett Savanarolának a későbbi kor kegyelete által több régi és újabb emlékkel felékesített kettős cellája (az egyik oratoriumul szolgált), az ő imádságainak, belső küzdelmeinek és a világtól elválására előkészülődésnek helye. Itt több rá vonatkozó emléket őriznek : prédikációinak kéziratait, számos jegyzetével tarkított bibliáját, olvasóját, ruhájának egy darabját és kivégeztetésének relikviáit. Egy, a hires festőnek, Fra Bartolomeonak, Michel Angelo barátjának tulajdonított olajfestmény világosan feltünteti »az Isten által küldött próféta* karakterisztikus vonásait. Az alacsony homlok, a széles, szorosan összefogott ajkak, a sas-orr, a mély, átható szemek épen nem szép arcot alkotnak ugyan, de egészükben egy rendkivüli, fensőbb szellemi értelemmel és erőteljes akarattal bíró egyéniség benyomását keltik fel. Savanarola a dominikánus rend emlékében, minden ellenséges törekvés dacára is, egész a mai napig úgy él, mint egy szent tiszteletet érdemlő, igazságtalanul megölt ember. Előttünk protestánsok előtt, egész a legújabb időkig, úgy tünt fel, mint egy előreforrnátor, és ilyen felfogás mellett kapott helyett a wormsi Luther-emléken is. Luther 1523-ban adta ki az 51. és 31. zsoltár feletti elmélkedéseket, a melyeket Savanarola a börtönben írt, és azokból azon meggyőződésre jutott, hogy Savanarola nem a cselekedetek érdemszerűségében bizott, hanem az Isten kegyelmében. Luther őt a protestantismus részére igényelte, bár még sok fogyatkozás volt is benne. »A Krisztus kanonizálja őt mi általunk, ha e miatt a pápa, vagy az összes pápisták megpukkadnak is«. Ez a felfogás a Luther utáni időkben uralkodóvá vált, ma azonban már, mint jogtalant, fel kell azt adnunk. Savanarola rendíthetetlen hittel ragaszkodott a római kath. dogmához és az egyház iránt való feltétlen engedelmességet, mint ilyet, elismerte. A szerzetesség, a maga "munkás kötelezettségeivel úgy tünt fel előtte, mint a keresztyéni élet legmagasabb foka. Az evangéliumi értelemben vett hit ismeretlen volt előtte, valamint a szentírás kizárólagos hitszabályozó tekintélye is. Nem szabad őt egy vagy más nyilatkozata alapján megítélünk, hanem egészében kell őt