Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-06-19 / 25. szám

látogassák a templomot. Szóval teremtsünk mozgalmas életet a gyülekezetben, adjunk minden egyes tagnak szerepet és foglalkozást az egyház-építés munkájában, akkor aztán remélhető, hogy a holt tetemek ismét megelevenednek, s a lelkészi állásnak is visszaszerezzük régi tekintélyét. Az Isten adjon erőt mindnyájunknak e nagy feladat sikeres megoldásához. Ruszkay Gyula, jánosi-i lelkész. Savanarola kora és Savanarola. Halálának 400 éves évfordulója alkalmából. A renaissance a maga gazdagságának egész teljességét Olaszországban mutatta fel. A magasabb lelkesedésre alkalmas talajon, áldozatkész Maecenások védelme alatt, a művészet és a tudomány meglepő gyorsan jutottak nem is remélt szép kifejlődésre. Olyanformán tűnt fel a dolog, mintha a középkor világa a legmesszibb távolba vonult volna vissza. Egyházi és világi urak versenyezve fogadták kegyeikbe azokat a férfiakat, a kik egy új korszak érzetét hordozták szíveikben. Az egyház nem vette észre, vagy nem akarta észre venni, hogy az új szellem, a melyet nem ő hívott életre s a melyet ő pártfogásába vett: eredeténél, természeténél és céljánál fogva az ő ellensége vala. Mert annak értelme individualismus, subjectivismus és szabadság vala, ellentétben az egyházban megtestesült gyámkodással, kényszerrel és collectivismussal. Az egyéni jogok, a szabad elhatározás és az egyéni felelősség hangoztatásával épen oly messze eltér a hutnanismus a középkori egyháztól, mint a mennyire közeledik a protestantismushoz. Sajnos, hogy ennek a szabadságra törekvésnek nem volt meg a maga vallás-erkölcsi alapja, s így csak azt eredményezhette, hogy az Olaszországban akkor már meglevő erkölcsi elvadulás még magasabb fokra hágott. Mindenki felszabadítva érezte magát minden erkölcsi korlát alól. A souverain én a maga kényekedve szerint alkotta meg a maga normáit. A kisebb és nagyobb fejedelmek, a kik a XV. század közepe táján Olaszországban uralkodtak, majdnem kivétel nélkül törvénytelen ágyból származtak, és a saját traditiójukat határtalan erkölcstelenséggé fejlesztették. Az előkelők házai részére temérdek keleti rabszolgát és rabszolganőt importáltak, s így a pápaság tulajdon földén s a pápák szemeláttára újra életre kelt egy oly intézmény, a mely, mint keresztyéntelen valami, már évszázadokkal előbb megszűnni látszott. A természetellenes bűnök szerte elterjedtek, A kortársak rettentő képeket festenek erről a korról. Az emberek már nem is a pogányság színvonalára sülyedtek alá, hanem még annál is alább. Az atheismust és a materialísmust nyilvánosan magasztalták. Soha és sehol máshol nem volt a keresztyén hit és keresztyén erkölcs, szóval és tettel úgy eltiporva s a nyilvános megvetés és gyalázkodás tárgyául téve, mint Olaszországban a XV. század közepén. A fel-felhangzó figyelmeztető szavak elhangzottak az általános zavarban, a melyben a vezér és példaadó körök élvezték az új életideál gyönyöreit. Az olasz renaissance központja s tulajdonképeni hazája Florenc vala. Itt érte el az új művészet legnagyobb fokát. Masaccio és Masolino már a XV. század első felében új irányt mutattak ki a festészet számára, s utánnok egy lelkes csapat haladt, a mely mind erősebben és teljesebben törekedett kifejezni az előtte lebegő ideált. Ámbár Fra Angelico da Fiesole közép utat kivánt tartani, de a fejlődést meg nem akadályozhatta és Lionardo da Vinciben végre kivívta jogait és diadalát az új irány. Lorenzo Ghiberti az ő híres bronz-reliefjeivel a plastikát a renaissance kori művészet legmagasabb fokára emelte, és Philippo Brunelleschi, a dómkupola építője, úgy mutatta fel magát, mint a ki megtestesítette önmagában az új nemzedék legfenségesebb építészeti ideálját. A művészetnek eme sokféle ágai felett Medici Lorenzo, a »rnagnificus« uralkodott, a ki nagy eszességgel tudta a republikánus főnökséget a souverain fejedelmi jogokkal [egyesíteni. Florenc valláserkölcsi állapotai olyanok voltak, mint Olaszország többi városaié. Egy újabb s ezt a kort alaposan ismerő olasz történetíró így szól a városról: »Művészek, irók, államférfiak, nemesek és a nép egyaránt, erkölcstelenek valának s hiányzott belőlök minden nyilvános és egyéni erény és erkölcsi érzés. A vallás csak a kormányzás, vagy az aljas képmutatás eszköze vala.« Lorenzo maga járt elöl a rosz példával. Ez embernek lelkében, hasonlóan az ő sötét, olajbarna arcához, önzés és szenvedély honolt, csakhogy elég ügyes volt, hogy azokat, az önzetlenség mázsával takarja el. Uralkodott a népen, a nép pedig engedte, hogy felette uralkodjék, nem kívánván egyebet, csak panem et circenses. Pompás ünnepélyek, költséges maecenáskodás, politikai sikerek és ezekben és ezek mellett a legrettenetesebb erkölcsi elvadulás — ezt a képet nyújtja Florenc, a mikor az 1482-ik évben egy fiatal, a háború zavarai miatt Ferrarából menekülő dominikánus érkezik a városba s a Szt. Márk zárdában talál menedéket. Ez a fiatal dominikánus Girolamo Savanarola, Savanarola 1452-ben Ferrarában, az estei hercegek akkori fényes városában született. Atyja, a ki a scholastica iránt rajongott, bevezette Őt a középkori philosophiába és theologiába. Fejlődéséről hosszú időn keresztül nincs biztos tudomásunk. Csak husz éves korában nyerünk bepillantást lelke élesen kifejeződött érzés világába, a mely jellemzi is őt egész életén át — S GZ ci világ mély megvetése, miután a világ, akkori formájában nem volt szerinte másra érdemes, mint csak a megvetésre. Ő tehát levonta a következtetést; elhagyta a világot s szülei tudta nélkül 1475. április 24-én a bolognai dominikánus kolostor növendékévé lett. A következő napon atyjához irt levele s egy rövid fogalmazvány: »A világ megvetéséről* bepillantást engednek lelkébe. Nem a bűnösség érzete, nem is a szerzetesség magasabb tökéletessége utáni vágy vezették őt a kolostor falai közé, hanem az ezerféle bűn