Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-16 / 3. szám

írás végül bizony nyal Istentől magától rendelt eszköz, a mely nélkül a Jézusról szóló bizonyságtétel, az évszázadok folyamán, a maga közvetlen, mély és kényszerítő erejét ép úgy, mint történeti meghatározottságát mihamar elvesztette volna: de ám tegyük az írás e tényleg egyetlen és hasonlíthatlan értékét bármily magasra, tényleges mivolta feltétlenül akadályoz bennünket abban, hogy eredetét csodára vezessük vissza s benne Istennek közvetlen, egészében autoritativ tanúságát lássuk. Ily tényállás mellett a keresztyén vallásoktatásnak feladata, teljes komolyságának tudatában kötelessége az ily ép oly elégtelen mint tarthatatlan eljárással szakítani s a hitbizonyosság számára minden külső tekintély igénybe vételéről lemondani. E feladat alól, főleg a tanítóképzői vallásoktatás azért sem vonhatja ki magát, mert a nép vallásos tudatát semmi sem képes olyannyira megingatni, mint ha ""valamit az igazságnak meg nem felelő módon igazolunk: oly veszedelem, a melynek nagyságát ijesztően tünteti fel annak a tapasztalata, hogy a keresztyénség ellen intézett népies támadások rendszerint az ezen — általunk is kifogásolt — bizonyításmód tárházából szedik indokaikat. A mi a hit bizonyosságát megállapítani van hivatva, kell hogy maga is megingathatlanul bizonyos legyen. Mert minden ingás, a mely a támasztékot fenyegeti, ép oly veszedelmére van magának a támasztott épületnek is. Mindenesetre azonban az eddig előadottakkal még csak a " kérdés egyik oldalát tisztáztuk, megjelölvén az álláspontot, melyet a vallásoktatásnak a csodák, jóslatok s írással szemben elfoglalnia kell. A másik oldala már most a dolognak az, hogy bárha a vallásoktatás e tényeket a hitbizonyosság megállapítása céljából nem használhatja is, de azért azokat mindig a hit szempontjából fogja szemügyre venni s mérlegelni. A csodák közül túlnyomólag, sőt kizárólag a Jézus csodái jönnek a vallásoktatás számára figyelembe. A legviszásabb eljárás volna azonban ezeket természetesen magyarázni vagy épen rideg kritika alá vetni akarni: mert a hit számára tények ezek, a melyekben Isten akarata nyilatkozik meg. De hogyha a csodában a csodálatosnak mozzanatát elhomályosítani vagy eltagadni nem volna helyén, a valláserkölcsi képzés szempontjából ép oly kevéssé volna helyén annak egyoldalú hangoztatása is. A csodákban mindenekfelett Jézus szeretete az, a mely megnyilatkozik s az ő szent rokonszenvének ereje; s a vallásoktatás a csodának számunkra egyedül tekintetbe jöhető ezen jelentőségét fogja érvényre juttatni akkor, a midőn annak psychologiai mozzanataiba merül el: oly eljárás, a melyet különben is a legtöbb csodatény való mivolta, ha nem is mindig megkíván, de legalább lehetségessé tesz. A mi a prófétiát illeti, úgy az a hit számára nem egyéb, mint Isten üdvtörténeti hatásának nagy körvonalakban és lapidáris vonásokban való leleplezése. Végül az írásra vonatkozólag a vallásoktatásnak feladata leend megállapítani a tényt, hogy az a hivő számára, dacára emberi, történeti keletkezésének, tartalma szerint valóságos Isten-ige, a mennyiben t. i. Jézus Krisztusról tesz bizonyságot. Ha a vallásoktatásnak a Szentírás jelentőségét ily módon meggyőzőleg meghatároznia sikerült, akkor megfelelt a valóságnak s csakis ez esetben sikerült a Szentírás értékét úgy körvonaloznia, hogy azt soha a kritika semmiféle kérdése s eredménye nem gyengítheti meg. A kritikai munkába bevezetni nem a tanítóképzői oktatás feladata; másrészt azonban az oktatás híjával volna a benső igazságnak, ha a semináriumi hitoktató nem érezné a kötelezettséget — a jogról egészen hallgatva — hogy tanítványainak a tudományos bibliamagyarázatnak csupán oly eredményeit adja elő, a melyek neki is tudományos meggyőződését képezik. Fontosabb azonban ennél a másik feladat, az t. i., hogy tanítványainak tudatába vésse, hogy a Szentírás értéke a kritikai kérdések eredményeitől egyáltalán független, hogy e kérdések egyáltalán nem a hitneli, de a tudományos kutatásnak kérdései s hogy az Isten igéjével szemben való legmélyebb pietás és a tudományos ítélet teljes szabadsága egymással nemcsak hogy összeférnek, de együvé is tartoznak. Ha az oktatás elérte azt, f

hogy azok, a kik azt vették, az Úr Jézus Krisztust az írásban tényleg megtalálják: akkor azoknak valláserkölcsi életét, a kiket, gondoznia hivatott, mindenkorra és pedig bensőleg, bensejükből kiindulva, a Szentíráshoz kötötte. S megfordítva, ha ezt nem sikerült elérnie, úgy célját tévesztette. Ha az indítás a tanulók lelkével szemben ez irányban nem tőle eredett, úgy minden törekvése, hogy a hagyománytól való minden eltérést kikerüljön, hiábavalónak fog bizonyulni. A mi e dologban már egyedül dönt, az azon erkölcsi képtelenség, hogy valaki az igazság mellett tanúbizonyságot akarjon tenni — s minden vallásoktatás ily bizonyságtétel! —s a mellett ő maga, és ha csak dolgok elhallgatása vagy ellussolása révén is, igazság nélkül szűkölködjék. Az igazi vallásoktató a maga egész erkölcsi személyiségét veti a mérlegbe azért, hogy csakis a néki személyileg teljesen bizonyos és életkérdéssé vált igazságot közölje tanítványaival: azt pedig megtört lelkiismerettel, lelkében az érzett valószínűtlenség átkával tennie nem lehet. Az általunk jelzett álláspont elfoglalása azért annyival inkább is erkölcsi kötelesség, mert mint indokoltuk, maga a vallás és a vallásos képzés érdeke is követeli. S miként a kritikai kérdésekkel, ép úgy fog eljárni a vallásoktatás a Szentírásban található mythikus és mondaszerü elemek kérdésével szemben is. Álláspontja itt is ieljesen elfogulatlan lesz, ha egvrészt e kérdést szükség nélkül nem fogja feszegetni, másrészt az elől nem fog aggodalmasan kitérni sem. Az ily vonásokat, a menynyiben t. i. félreismerhetlenül világosak, nviltan s őszintén mint ilyeneket fogja megjelölni, de egyúttal igyekezni fog azokat történetileg megértetni s így felfogásukat tisztázni és mélyíteni. A mily képtelenség az eddigiek alapján a hitbizonyosságot külső autoritativ úton — milyenek bibliai alapon a csodák, jóslatok s írás — eszközölni akarni, ép oly képtelenség lesz ugyanaz tudományos úton, a hittan rendszere segélyével. Hiszen ama hitbizonyosság nem tudományos, de vallásos ismeret; sphaerája nem az értelem, de a kedély — s a mennyiben tudományos ismeretté vált, ezt csak a reflexió közvetítésével tehette a saját vallásos tartalmára. A keresztyén hittannak is tehát kell, hogy vezérgondolata e tekintetben az legyen, hogy a keresztyén hitbizonyosságnak egyedüli s kizárólagos, egyúttal azonban feltétlenül határozó alapja a személyes üdvtapasztalat. A mennyiben e tapasztalat tárgya Jézus Krisztus, a kitől legbensőnkben meghatva tudjuk magunkat s a kinek páratlan értékét mi magunk érezzük: a keresztyén vallásoktatás itt is Jézust fogja a központba helyezni s arra törekedni, hogy ez által az a tapasztalat, a melyen ama hitbizonyosság nyugoszik, folyton folyvást megújuljon s erősbödjék. íme ez volt a második főkövetelmény, a melyet a vallásoktatás szempontjából kifejteni szükségesnek tartottunk, beigazolandó, hogy jelenkorunk szellemi physiognomiájának megfelelően a keresztyénség vallásos igazságát benső, psychologiai közvetítés útján alapítsuk meg. Még csak a harmadik alapkövetelményről kell röviden megemlékeznünk, nevezetesen arról, hogy miért s miként