Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-16 / 3. szám

kiszárítja azok benső erejét. Az emberek áhítatos hite fejezi ki, s méri meg az erkölcsi természet benső erejét, s nem veszíthetjük el hitünket a nélkül, hogy lelkesedésünk ne csökkenne, a minek folytán az elnyomott bűnös vágyak, lármás szenvedélyek újra erőre kapnak. Egyedül a világ fölött levő örökké való ós tökéletes lélekbe vetett hit ruházhatja fel az erkölcsi elveket örök és végtelen nagy erővel, s emelheti föl a társadalom közönséges színhelyéről az örökkévalóság fenséges emelvényére. Egyedül ez érteti s ismerteti meg velünk a lelkiismeret eszményi értékét; a bűn fölött való szégyent ez teszi hatékonynyá; a nemesebb reményeket ez biztosítja, s kísértés idején ez erősíti meg ez akaratot«. A múlt igazi, mély vallásosságát, az egyháziasságot, a tiszta erkölcsiséget visszaállítani a tanító kar hivatása ós kötelessége. Pap, tanító és tanár vállvetve harcoljanak a vallástalanság, egyháziatlanság és erkölcstelenség ellen. Menjünk elől jó példával mi, a kikre a jövő nemzedék élete bízatott, hogy ez élet valóban élet legyen az Isten dicsőségére, az egyház ós társadalom boldogítására, Kövessük a régi papok ós tanítók példáját, a kik készek voltak meg is halni, ele hitüktől, egyházuktól sem erőszak, sem fényes Ígéretek el nem tántoríthaták. Haladjunk az ősök által megmutatott ösvényen, hogy életünk követendő példaként állíttassók gyermekeink, a következő nemzedék elé! K.— ISKOLAÜGY. Vallásoktatás a tanítóképzőkben. Voigt seminariumi igazgató után, németből. (Folytatás és vége.) III. A második alapkövetelmény, melyet a bevezetésben a tanítóképzői oktatással szemben, módszer szempontjából felállítottunk, a vallásos igazság számára a benső psychologiai közvetítés érvényre juttatása volt. E követelménynyel s a belőle eredő tanulságokkal kell immáron közelebbről foglalkoznunk. Kétségbevonhatlan tény, hogy az újszövetségi írók az ó-szövetségi citátumokat nem ritkán oly módon használják, hogy ezek tartalmi szempontból eredeti helyüknek nem felelnek meg. Az igazság, a mely ez eljárásnak alapjául szolgál, azon tény, hogy az ó-szövetség Jézusban lett teljességgé. A tévedés pedig, a melybe az egyes írók amaz igazság alkalmazása közben esnek, abban bírja magyarázatát, hogy — korfeltételezettségük alapján — az ó-szövetség történeti felfogása iránt egyátalában érzékkel nem bírtak, e felfogásnak gondolata is távol esett tőlük. E tévedésük jelentőségének mérlegelésénél azonban nem szabad szem elől tévesztenünk azon döntő körülményt, hogy ez apostoli írók hitbizonyossága az ó-szövetség meg nem felelő használatával semmiféle összefüggésben nincs. Nem az ó-szövetség használatából eredt az ő hitbizonyosságuk, de ellenkezőleg e hitbizonyosság vezette őket az ó-szövetségnek említett használatára. E hitbizonyosságuk egyetlen széttéphetlen gyökere személyes tapasztalatuk; s már most, hogy azt, a miről ezen benső psychologiai úton lettek bizonyosakká, másokkal szemben is beigazolhassák, állanak népükkel azonos talajra, az ó-szövetségre s ezt használják fel azon bizonyságtételük igazolására és ajánlására, hogy Jézus csakugyan a törvény és próféták beteljesedése. A mi tehát nálunk csupán gyakorlati szabály volt, azt a rájuk következő nemzedékek vallásos alapelvvé tették; tették pedig ezt annál mohóbban s buzgóbban, mert a személyes üdvbizonyosság boldog önbizalma mihamar háttérbe szorulni kénytelenült egy oly külső tekintély előtt, a melyet megtámadhatlannak s feltétlennek tartottak. így támadtak a kísérletek a keresztyénség igazságának külső tanúságok tekintélyével való beigazolására; kísérletek, melyek a keresztyénség nagysága mögött messze a háttérben maradnak; melyek főleg a keresztyén vallásoktatásnak a legmélyebb ártalmára voltak és vannak s melyeknek immár főleg korunkban nemcsak elégtelensége, de tarthatatlansága is nyilvánvaló. Mert hogy a hitnek bizonyosságát csakugyan mi sem a csodák, sem a jóslatok, sem az írás, mint közvetlen kijelentés okmánya tanúságai alapján megállapítani képesek nem vagyunk, az szúkségszerűleg foly a hitnek magának általános lényegéből, vegyük bár ennek akár formális, akár materiális meghatározását figyelembe. Formális szempontból nézve a hit az erkölcsi személyiségnek szabad önelhatározása, a mely mint ilyen, kívülről indítást igenis nyerhet, de létet soha. Tartalmi szempontból nézve pedig a hitnek tárgya soha sem valamely systema, mely bizonyos hittételeket kisebb-nagyobb terjedelemben egybefoglal, s mely tantételek igenis ama íráshelyekben tanúbizonyságukat lelhetik; hanem a hitnek egyetlen és kizárólagos tárgya mindörökké a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus. Arra pedig, hogy én ebben a Krisztusban bízzam (fides), engem ugyan semmiféle és még oly hatalmas külső tekintély sem kényszeríthet, csupán azon kedélybenyomás, azon meghatottság, a melyet én érzek, midőn a róla szóló tanúbizonyságot veszem. A kísérlet tehát, a melylyel a hitnek bizonyságát külső tekintélyre akarják visszavezetni, valóban ellentmond a keresztyén hit lényegének. Nem tekintve azonban ezen elvi aggodalmat, ama kísérletek már csupán a szóban forgó bizonyságok tényleges mivoltán is teljesen hajótörést szenvednek. A csodák ha már Jézus korában sem voltak hivatva és képesek — és pedig az ő saját kétségtelen nyilatkozatai szerint — hitet kelteni, így erre manapság még kevésbbé képesek és hivatottak, mert hiszen mi most a való csodatények helyett csupán az ezekre vonatkozó tudósításokkal állunk szemben, a melyeknek megbízhatósága előbb részletesen megvizsgálandó: oly körülmény, mely a csodákat alkalmatlanoknak mutatja arra, hogy a keresztyén hitéletnek végső s biztos alapját képezzék. A próféták eszmevilága, alapjában véve csakis teljes történeti feltételezettségének felderítése alapján érthető meg s aligha old ható fel bizonyos orakulumsorozattá, a melynek kezdettől fogva mindvégig egyetlen tárgya épen Jézus Krisztus. Minél inkább nézzük e jóslatokat egészükben, annál szilárdabbá válik abbeli meggyőződésünk, hogy a jóslat olyan jelenség, a mely igenis alkalmas arra, hogy egy már meglevő hitnek minél mélyebb indítást adjon, de egyátalán nem képes arra, hogy hitet támaszszon. A Szentb*